trg_fontaneA Második nyilvánosság az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk a 21. század második évtizedének közepén.
Negyed évszázaddal azután, hogy Szerbiában kommunista/nacionalista puccsisták sikeresen meghiúsították a rendszerváltást és kirobbantották a délszláv háborúkat, illetve pártaktivisták vezette magyarok megalakították a VMDK-t, a vajdasági magyarság a sok siker következtében a kimúlás szakadéka szélén tántorog. Lehet, hogy talpra állt és megmaradt, de nem itthon, hanem külföldön.
Akik maradtak, élvezhetik a Kelet-Európában egyedülálló kulturális autonómiát, amelyet a szerb állam az Európa felé vezető rögös útján egy jópofa balkanyarral engedélyezett. Pénzt már nem nagyon szánt és most sem szán rá, hiszen autonómiánk csúcsszervének, a Nemzeti Tanácsnak a költségvetéséből csak tíz valahány százalékban vállal részt, meghagyva a többit Budapestnek, azaz az ott regnáló Nemzeti Együttműködés Rendszerének. És ott sem osztogatnak ingyen levest. Megkérik az árát. Amit a VMDK egyik utódpártja, a VMSZ készségesen meg is fizet. Hiszen követi az anyaországi Nagy Testvért. Piros pántlika, tulipános láda, bőszárú gatya – a giccses nemzeti tudat nyomulhat. Éjféli mise ki ne maradjon! A volt kommunista gyakornokok – egy-egy anno előbukkant Milošević mögött is, de még szivar nélkül – nem ritkán az elsők az imasorokban. Keresik a vajdasági Wass Albertet, Tormay Cecile-t. Meg is találják. Jobbról támadják a Pártot, ezeknek is kell valamit nyújtani. Kollektív bűnösség letudva, anélkül, hogy annak bármilyen tartalma is lenne. Vajdaság kezd terhessé válni, hiszen most már direktben osztozkodhatnak a belgrádi radikálisokkal. A szavazók fogyatkoznak, gyorsabban, mint az elvándorlók. De amíg itt egyetlen egy vajdasági magyar lesz, jönni fog a pénz Budapestről, lesz mit szétosztani.
Mást nem kell tenni, csak lemásolni és alkalmazni a Fidesz hatalom gyakorlását: egy, maximum két személy dönt mindenről, a Nemzeti Tanács és bizottságai pedig adják a díszletet. Pestiesen a biodíszletet. A szavazógépezet gondolkodás nélkül működik.
Kedvük szerint váltanak le főszerkesztőket, változtatnak nagy múltú újságokat hitvány pártközlönnyé, a füle botjukat sem mozdítják, amikor a Szabadkai Rádiót a megszűnés veszélyezteti (majd beolvad a Pannonba, a párthű főszerkesztőt majd megmentik). Színház igazgatókat váltogatnak, csak mert megtehetik. A jelszó: a pártoligarchiához való feltétlen lojalitás. És akkor beleszaladtak a saját csapdájukba: olyan tehetségtelen személyt neveztek ki a szabadkai színház magyar társulatának az élére, aki minden szempontból, legalábbis a becsületes emberek szempontjából, vállalhatatlan. Ezt mindenki tudta, az őt kiválasztó bizottság minden egyes tagja. De ők engedelmeskedtek a pártakaratnak. Lelkük rajta!
Az elégedetlenség dacot szül: nem a szerkesztőségekben, habár azokban is megindult az erjedés, hanem a civil szférában. Ilyen csoda még nem történt Vajdaságban. A Második nyilvánosság olyan hangot ütött meg, amely teljesen szokatlan mifelénk. Világosan, szabatosan megfogalmazta, hogy mivel vagyunk elégedetlenek. Tette ezt olyan nyelvezettel, ami üdítő a brutálisan romló vajdasági magyar nyelvi környezetben. Értem minden mondatát. Amit nem lehet elmondani a Második nyilvánosságot azonnal letámadó – gyáva, álarc mögé bújó – pártportálról, hiszen annak nyelvezete, okfejtése olyan mintha az ötvenes évekből került volna ide: vissza a jövőbe.
Hölgyeim és uraim, a Második nyilvánosság az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk a 21. század második évtizedének közepén.
Bódis Gábor (naplo.org)
