trg_fontaneSzerbiában lappangó cenzúra van jelen a médiában, amely a médiumok és az újságírók pénzügyi túlélésének ellenőrzése által történik – áll egy szeptember első hetében közzétett jelentésben.
Az idézett mondat leegyszerűsítve így hangzik: a cenzúra fő eszköze azoknak a kezében van, akik pénzt adhatnak vagy vonhatnak meg a médiának/médiától.
Mindazoknak.
A jelentést a BIRODI, vagyis a Társadalomkutatási Iroda (Biro za za društvena istraživanja) készítette, a Média a 2012-es évi választásokban címmel. A jelentés teljes egészében megtekinthető a www.mediamonitor.rs honlapon.
Zoran Gavrilović elemző, a jelentés egyik szerzője úgy értékeli, hogy a kereskedelmi fenntarthatóság érdekében a média Szerbiában immár nem tájékoztat, elemez és ellenőrzi a hatalmat, hanem gazdasági és politikai reklám, promóció eszközeivé vált.
Vagyis, a fennmaradás, a túlélés, a megélhetés arra sarkallja, vagy inkább kényszeríti (?) a médiában dolgozókat, hogy eladják szakmai önmagukat.
Ha pedig politikai alapon választott főnökeik vannak, ha eleve pártkatonák parancsolnak, akkor a dilemma egyszerű: megszoksz vagy megszöksz. Persze, ha van hova.
Nem titok, hogy a kilencvenes években külföldi adományok tették lehetővé a hatalomtól független sajtó és egy-két rádió létét. Ezek nélkül a médiumok nélkül nem lett volna ama híres október 5-e sem (amelynek „eltörlésén” éppen mostanság dolgozik az új hatalmi koalíció).
A polgárok által hatalomra juttatottak azonban az elmúlt 12 évben minden szinten nagyon is sokszor bebizonyították, hogy a média nekik is csupán „arra kell”. A külföld – konkrétan a Nyugat – közben más égtájak felé fordult, a külföldi donációk elapadtak.
Az itteni hatalmak (és külföldi támogatóik) eddig is, ezután is, azoknak adnak pénzt, akik az ő szekerüket tolják.
A reklámpiac ugyanakkor korántsem nyitott: ott is politikai és gazdasági érdekek dominálnak.
Ezért nem túlzás azt állítani, hogy a médiahelyzet manapság rosszabb, mint a kilencvenes években.
Akkor még volt hova menekülniük a „fagylaltozást” nem igazán komáló újságíróknak, volt, mert külföldről érkezett a pénz, ma már ilyen lehetőségek sem maradtak, ma már mentsvárak nem léteznek.
Márpedig ma legalább annyira szükség lenne olyan médiára, amely végzi a feladatát: ellenőrzi a hatalmat, a hatalmon levőket, azáltal, hogy a dolgoknak utánajár, azokba belemélyed és nem elégszik meg azzal, hogy teret ad a hatalomtartók kinyilatkozásainak.
A politikailag nem támogatott – és a reklámbevételekből a piac korlátoltsága miatt eleső – helyi média helyzete szörnyű. Óbecsén két lap jelenik meg, most már mindkettő félhavonta. Ez, amelyiket az olvasó a kezében tart és amely magyarul is tájékoztat, két héttel ezelőttig még hetilap volt.
A másiknak viszont egyértelmű a párthovatartozása. Mint ahogyan sok más vajdasági médiumnak is.
Az olvasók, a nézők, a hallgatók? Van, aki azon a kevés internetes fórumon hozzászól, elégedetlenkedik, tiltakozik, de a többségnek mintha a legkisebb baja is nagyobb lenne, mint a pártatlan, kimerítő és veséző tájékoztatás. Van azonban olyan is, aki élő rádióműsorban közli a világgal igen egyszerű véleményét, miszerint a médiának az a dolga, hogy közvetítse, amit „vezetőink” mondanak!
Arra elég minden utcában egy óriáshangszóró, mondom én és emlékeztetném az idősebbeket arra, hogy errefelé is volt már ilyen, nem is egyszer.
A fiatalabbak figyelmét viszont felhívnám, a V mint Vérbosszú (Vendetta) című filmre, amely 2005-ös évi keltezésű, de már klasszikusnak számít – abban a diktatórikus állam tévéjének szerkesztője valahogy így szól a bemondóhoz, aki kételkedik abban, hogy a propagandát beveszi majd a publikum: „Közvetítjük a híreket, nem kitaláljuk. Az a kormány dolga”.
Márton Attila
