Szükség van-e lokális médiára?

  30 decembar 2011
Ocenite ovaj članak
(0 glasova)

Tény, hogy az itteni média is „metropolizálódik”. Egyébként, és ezt a népszámlálási adatok is tanúsítják, szinte az egész ország Belgrádban és/vagy Újvidéken akar lakni, és ami talán ennél is fontosabb – ott akar dolgozni. Hogy e két város tényleg be tudja-e fogadni – a pesti média szóhasználatával élve – a „vidékről” érkezők tízezreit, az igencsak kétséges.

Kis város, kis közönség, kis pénz

A metropolizáció alatt elsősorban a Belgrád-központúságot értem, sokkal kisebb mértékben az esetleges Újvidék-központúságot, hiszen a vajdasági közszolgálati média (RTV) híradásaiban és egyéb műsoraiban az utóbbi időben igencsak igyekeznek „behozni” a pancsovai, verseci, mitrovicai, óbecsei stb. történéseket is.
Ám a metropolizáció nemcsak, sőt nem is elsősorban a szerkesztőségek akaratának a függvénye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a médiumok kénytelenek versenyezni egymással a reklámpénzért, vagyis rohanni a nagyobb példányszámért, a nagyobb nézettségért. A reklámozóknak ugyanis az az érdekük, hogy a feltételezett célközönséghez (amely minél nagyobb, annál jobb) minél nézettebb médiumok által, minél jobb műsoridőben, azaz minél olvasottabb lapokon keresztül jussanak el.
A kis célközönség – konkrét esetben: egy község vagy kisebb régió – nem vonzó a reklámügynökségek számára. Sőt, olyasmit is hallottam már, hogy hasonló a helyzet az interneten is, hogy a reklámok zöme valójában egy napilap és egy rádió-televízió honlapjára jut, hiszen ezek a honlapok a leglátogatottabbak határokon belül, és általában a szerbül tudók körében – a világon. A többiekre nagyon kevés jut.
Megtörténhet-e az, hogy a nézettségi-látogatottsági-olvasottsági hajsza következményeként sokkal többet tud a kisvárosban, falun élő – teszem azt – Nole teniszcipőjéről, mint arról, hogy mi történik a közvetlen környezetében? Megtörténhet, sőt, talán már meg is történik.
Persze, a „központból”, a (metró nélküli) Metropoliszból nem látszanak a falvak és a kisvárosok problémái. Azok akkor kerül(het)nek be a fő hírműsorokba, ha valamilyen vetületükben botrányosak, ha „jó sztorik”. Ezért vannak tudósítók, de a központból is kiküldik a stábot, ha olyan nagy horderejű a dolog. A dolgok azonban általában nem „olyan nagy horderejűek”.
Pontosabban, nem nagy horderejűek az országos publikum számára. Hiszen a problémák alapvetően ugyanazok mindenfelé: munkanélküliség, szennyvízelvezetés, parkolás, szeméttelepek, korrupció, tehetetlenség, manipuláció stb., de a helyszín és a szereplők már inkább „lokálisak”.

Öl, butít és nyomorba dönt

Lokális témákkal viszont elsősorban a lokális médiának kellene foglalkoznia. Persze, ezt is lehet sokféleképpen. Lehet a „hagyományos” módon. Mikrofon-odatartással és bólogatással, a hatalom felől a szavazók felé való közvetítéssel, a kényes témák kerülésével, sok-sok sporttal, egészséges életmóddal és néptánccal. Jut eszembe, Franco Spanyolországában rendeletbe kapta a sajtó, hogy minél több legyen a sport, hogy kevesebb hely maradjon más tartalmakra...
Hiszen nemcsak az alkoholra érvényes a híres mondás, miszerint „öl, butít és nyomorba dönt”, hanem a médiára is. Azzal, hogy a „nyomorba dönt”, gyakran szellemi nyomort (is) jelent.
A legegyszerűbb vérrel, szexszel, meg gyermekekről és házi- és egyéb aranyos állatokról szóló riportokkal növelni a nézettséget. A legnépszerűbb lapokból nem hiányozhat az aktfotó, meg persze a sok sport, botrány és bűnözés. Mindezzel tele lehet rakni a helyi lapot is: az internetről sok minden letölthető. Helyi események nélkül azonban nincs helyi sajtó vagy helyi tévé. Miközben helyi tévé alatt nem csak azt értem, hogy szívküldik+reklámok (a közkedvelt Power Point számítógépes programnak hála). Helyi rádió egyébként létezhet akár hírek nélkül is, az a fontos, hogy minél több hallgatónak tetsszen a zene.
És itt jutunk el a helyi (és általában a) média még egy nagy gondjáig: mire van a konzumensnek, a fogyasztónak igénye? A rádió számára csupán azért van, hogy „zenéljen”, a sajtó csupán arra, hogy a tévéműsor előtt megnézze, hogy „ki nem fogja már nézni a tévét”, a tévé pedig csupán arra, hogy „kikapcsolja az agyát”?! Mert ha igen, akkor a helyi média is kénytelen megfelelni ezeknek az igényeknek. A lapot ugyanis el kell adni, a rádió és a tévé műsoridejét pedig el kell adni a reklámozóknak.

Kié a média?

Az is egy nagy kérdés hogy kié, kié legyen a helyi média? Ha vajdasági és magyar, akkor ez már nem is kérdés, „természetesen” a Nemzeti Tanácsé, illetve az azt irányító párté. Mint a többi „nemzeti közösség” vagy „nemzeti kisebbség” – ki hogyan szereti nevezni – esetében. Hogy ez jó-e így? Azt majd eldönti magának minden „médiafogyasztó”, minden (szavazó)polgár.
Amúgy viszont, országos viszonylatban komoly vita folyik erről. Maradjanak-e meg a községi tulajdonú médiumok? Maradjon-e meg az a gyakorlat, hogy a mindenkori községi hatalom határozza meg, hogy milyen kritériumok alapján, és mennyi pénzt ad a médiának? Mindkét esetben az igenlő válasz nagy teret biztosít a pártpolitikai kontrollnak – és a „politikum” nem hagyja ki az ilyen ziccereket.
Nem sok olyan médium van, amelyek tulajdonosai maguk a szerkesztőség tagjai,
de van ilyen nálunk is – működik, fennmarad, számomra szimpatikus is.

A privatizáció részben megtörtént a helyi médiában is. Több negatív, mint pozitív példával, de az utóbbiból is van – lásd pl. Szenttamási Rádió. Ellenérvként szokták felhozni, hogy az új tulajdonos majd nem lesz érdekelt a kisebbségi nyelvű tartalmak sugárzásában, megjelentetésében, de ez nem biztos – lásd az előbb említett példát. Az is kérdés lehet, hogy MILYEN privatizáció? Azaz, ki és milyen feltételekkel vásárolhat médiumot és utána mit kezdhet vele? Ezt törvénnyel kellett volna, kellene szabályozni.
Nálunk viszont médiaügyekben az a gyakorlat, hogy a törvényeket és szabályokat hozók vagy ki sem kérik a szakma véleményét, vagy kikérik, de semmibe veszik. Esetleg megválogatják, hogy kinek a véleményét kérik ki...
Vannak sikeres külföldi példák: közszolgálati regionális médiumok, sikeres regionális és helyi lapok, a községi vagy állami dotációs rendszerek politikamentessé tétele... Lenne tehát honnan meríteni ötleteket, de minek, ha azok csökkentik a politikai manipuláció lehetőségét?!
Egy dolog biztos, a mindenkori hatalom a médiának az eszköz szerepét szánja. A manipulációs eszköz szerepét. Igaz, a civilizáltság/ primitivizmus hányados függvényében, de ez „csupán” a mérték, a szándék alapvetően ugyanaz. Mit akarnak ezek a firkászok, ez nem tartozik rájuk, nem írhatnak ők azt, amit akarnak... Tudják, „a sajtó szabad, mert azt közli, amit szabad”. A valamikori teljhatalmú párttitkárokat és egyéb helyi hatalmasságokat mostani teljhatalmú funkcionáriusok és egyéb helyi hatalmasságok váltották fel.

Amiről az egész falu beszél...

A helyi média sokkal inkább kiszolgáltatott a pártpolitiká(k)nak és a gazdasági nyomásoknak, mint az országos. Kisebb a potenciális „közönség”, emiatt sokkal kisebb a reklámbevétel, mint az országos vagy a nagyvárosi médiumok esetében. Elvben kevesebb az eladott példányszám is – de ez néha konkrét médiumoktól függ – tudok olyan lapot (és lehet, hogy tudnak Önök is), amely néhány százezres piacon szinte annyi példányban kel el, mint egy másik lap, többszörösen kisebb potenciális piacon. Van ilyen, nem nevezem meg – nem ez a reklám, de nem is az ellenreklám helye...
Kevesebb a szakmai szempontból elfogadható munkatárs is. Egyrészt azért, mert egy kisvárosnak eleve kevesebb a lakosa, másrészt azért, mert az egyetemet végzett fiatalok sok esetben a nagyvárosokba (lásd: metropolizáció) vagy külföldre veszik az irányt.
Pedig sok-sok amerikai újságírói kézikönyvben a példák nagy része éppen „lokális”. Igaz, az, ami amerikai viszonylatban kisebb városnak számít, az nálunk nagyvárosnak, de ennek ellenére is megállja a helyét az egyik újságírói posztulátum, a hír többek között attól hír, hogy érinti a célközönséget. Ez a helyi média alapvető küldetése, jelentősége – helyi eseményekről, folyamatokról tudósítani, azt elemezni, ott keresni az összefüggéseket. Hogyan? Kövesd a pénz nyomát! Szintén egy újságírói posztulátum.
Ez az, ami lokális szinten gyakran nehezebb, mint például országos szinten. Hiszen egy kisvárosban, faluban „mindenki mindenkit ismer”, tehát könnyebb megfenyegetni is valakit, ha nehezebb is eltitkolni. Az emberek a piacon, családi összejöveteleken amúgy is beszélnek arról, ami „a faluban történik” – a média dolga a helyére tenni ezt – tényekkel, megszólaltatva minden érintett felet.
Nem helyi téma (nálunk) a jarinjei meg a brnjaki határátkelő, meg az, hogy mit mondott Jeremić, nem helyi téma, hogy mi a helyzet Iránban és Afganisztánban, nem helyi téma az sem, hogy megnyitották-e már Belgrádban a Gazella-hidat. Helyi téma a sötét utca, a száraz csap, a kátyús út, helyi téma, hogy hova mennek el a pénzek, helyi téma az is, hogy kik, hányan és hogyan dolgoznak a községi adminisztrációban, hogy van-e munka és miért nincs, hogy máshol esetleg miért van, hogy mit döntött a helyi hatalom és miért, hogy ki firkálta „azt” a falra és miért, hogy ki kinek tett alá... Mindezeknek utána kell járni, rá kell lépni egy-két tyúkszemre, ki kell menni az utcára, telefonálni kell, lefotózni valamit. És ezt maguknak a helyi újságíróknak kell(ene) megtenniük, mert helyi téma esetében nincs hírügynökség, amely megteszi ezt és amelynek hírét át lehet venni (gyakran forrásmegjelölés nélkül!). A lokális tájékoztatás tehát sok tekintetben megterhelőbb, nagyobb stressz, de kihívás is, mint az országos.
És hogy szükség van-e helyi médiára? Természetesen. Nincs demokrácia, amely nem „alulról” építkezik. Nincs demokrácia és szabadság, ha az emberek helyi szinten sem tudják, hogy mit és miért tesz velük – a nevükben! – a mindenkori hatalom.

Márton Attila

Paradoxon: polgári társadalom közvélemény nélkül
Tudni akarjuk-e azt, ami érint minket?

A helyi média jelentőségét igen nehéz meghatározni és kifejezni, egészen addig, amíg meg nem szűnik. Sajnos, úgy tűnik, hogy számos helyi médiumnak, elsősorban a nyomtatottaknak, ez lesz a sorsuk. Ennek több oka van: nincs reklám és hirdetés – a nagy hirdetők a nagy médiumok, főleg az elektromos média felé orientálódtak, gondok vannak a helyi költségvetésből származó támogatással – a pénzt az esetek többségében az inkább szófogadó, mint szófogadatlan médiumok kapják meg, továbbá a községi közvállalatként létező médiumok, egyre kevesebb a donátor – sokan kivonulnak Szerbiából, a többiek pedig sok esetben a „nagy“ médiát támogatják.
Miután megszűnik egy-egy helyi médium, kiderül, hogy a tevékenysége mennyire hasznos és jelentős volt. A helyi média kellene, hogy legyen az a közeg, ahol a polgárok helyi szinten gyakorolhatják a véleménynyilvánítási és a tájékoztatásra való jogaikat. Erre viszont az jogosítja fel őket, hogy fizetik az adókat és járulékokat – ezáltal az állami és a helyi önkormányzati költségvetést töltik fel.
Ezt a jogot Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai Egyezmény 10. cikkelye alapozta meg, amely egyebek között kimondja, hogy mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, mely szerint: „Mindenkit megillet az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadsága a hatalom beavatkozása nélkül és az országhatároktól függetlenül. Ezt a jogot a szerbiai alkotmány is szavatolja. A helyi médiát az Európai Unió tagállamainak többségében, ahol kommunális médiának is nevezik, szubvencionálják és gondot viselnek róla, mert hisznek abban, hogy a helyi média a demokrácia megtestesülése és megőrzésének biztosítéka, mert a média a hatalom sajátos korrekciós tényezője és a hatalom ellenőre. Így kellene ennek lenni nálunk is, ahol az a vélemény került túlsúlyba, mely szerint a helyi médiát át kell engedni a piacnak, mert így lesz majd független. Nem veszik viszont figyelembe a helyi média sajátosságait. Az előbbi állítás ugyanis érvényes lehet a regionális és az országos média esetében, hiszen a piaci szereplés alapeszköze a példányszám, amelyet ezek tudnak növelni, míg a helyi médiának éppen e téren szűkek a lehetőségei, hiszen korlátozott a példányszámuk, a hallgatottságuk vagy a nézettségük.
Éppen ezért kapnak a helyi médiumok folyamatos támogatást az EU-ban, méghozzá a „minél gyengébb és kisebb médiumról van szó, annál nagyobb és erőteljesebb segélyt kap” - elv alapján.
Egyáltalán hogyan maradtak meg nálunk a helyi médiumok? A válasz egyszerű.

Nehezen, és elsősorban az újságírók lelkesedésének köszönhetően, akik belementek abba, hogy a szegénység és a gyakran a minimálisnál is rosszabb munkafeltételek ellenére is hűek maradjanak hivatásukhoz.
Arra a kérdésre, hogy vajon túlélik-e a 2012-es évet is, senki nem adhat és nem is mer igenlő választ adni, mert egyre inkább egyértelmű, hogy a helyi média jövője igencsak kétséges, hacsak az állam nem teremti meg a fennmaradásuknak kedvező légkört és környezetet – a médiatörvények összehangolásával. Az államnak ezen kívül helyi szinten is be kellene vezetnie a projektumpénzelési rendszert a költségvetési támogatások tekintetében. Ez az elv már érvényes köztársasági és tartományi szinten is. Ily módon ellehetetlenülne a helyi politikusok kedvenc „nevelő intézkedése“, akik például arra is képesek, hogy a helyi média megregulázása céljából a községi költségvetésben a község polgárainak tájékoztatására szánt eszközöket, más községekből származó médiumoknak utalják át.
Az is gond, hogy helyi szinten az esetek többségében nem létezik bíráló hangnemű médium – sem szerb nyelven, sem kisebbségi nyelveken, sem magánkézben levő, sem állami, aminek következtében hosszú évek óta nem létezik bíráló jellegű közvélemény sem, vagy csupán kevés esetben létezik. Ez viszont azt jelenti, hogy a média, a polgárokkal (az olvasókkal) együtt, elveszíti egyik alapvető szerepét – azt, hogy a hatalom korrekciója legyen. De még akkor is, ha úgymond kritikus hangvételű és „érzékeny“ információkat közölnek, az falra hányt borsónak tűnik, mert a hatalomra semmilyen hatással nincs.

Hol vannak a pénzek?

A helyi önkormányzatok nagyon ritka esetekben tartják tiszteletben a helyi önkormányzatokról szóló törvénybe beépített „ajánlást“, azt, hogy biztosítsák a helyi szintű tájékoztatást.
A helyi önkormányzatok költségveté-sében a tájékoztatásra előirányzott pénzt – kettő és tizenöt millió dinár közötti összegekről van szó, és ez a helyi hatalom képviselőinek akaratától függ, hiszen senki sem rendelte el, hogy mennyit kell költeni a tájékoztatásra – az alapján osztják el, hogy a hatalom mekkora szimpátiával viseltetik az egyes médiumok iránt.
Így például Óbecsén és Törökbecsén még egyetlen alkalommal sem pályázaton osztották el a média számára fenntartott pénzeket. Törökbecsén csak rádió létezik, amely községi közvállalat, igaz, létezik egy havi nyomtatott kiadvány is, amelyet a községi hatalom ad ki. Ebben községi hírek találhatóak (nyoma sincs elemzéseknek vagy tényfeltárásnak). A kiadó elnevezése Promolajn plus, a szerkesztő pedig a helyi önkormányzat szóvivője. A törökbecsei kiadványt egyébként Óbecsén nyomtatják.
Az embernek az a benyomása, hogy a törökbecseiek vagy rájöttek arra, hogy még sok tanulnivalójuk van az újságírás terén (vagy pedig egészen más a céljuk), így felhívást tettek közzé, miszerint műhelymunkát szerveznek. A munkát a vezető napilapok újságírói és szerkesztői „és más érdekes médiaszemélyiségek“ irányítják majd – decembertől júniusig. Érettségizőket, munkanélkülieket, egyetemistákat és PR-managereket szólítottak fel a törökbecsei kreatív újságírási műhelyben való részvételre, illetve arra, hogy megállapítsák, vajon nekik való-e az újságírói vagy a PR-i munka. A vezető szerbiai médiumok újságírói és szerkesztői jó tudósítókat keresve, hiszen azok minden médiumban hiánynak számítanak, úgy döntöttek, hogy a fiatalok körében kutatnak majdani tehetségek után – áll a felhívásban.
Ami viszont Óbecsét illeti, ebben a községben 2010-ben a helyi, de egyes újvidéki médiumokat is a községi költségvetésből támogatták, méghozzá a „mindenkinek egyformán“-elv alapján, de végül kiderült, hogy mégsem egyformán.
A médiumok dotálásáról volt szó (még a kábeltévének is járt, annak ellenére, hogy a Tartományi Tájékoztatási Titkárság véleménye szerint a kábelszolgáltatókat nem kellene községi költségvetésből pénzelni) – ami elvileg havi 40 000-50 000 dinár lett volna, az áfát is beleszámítva. Ám az év végén a helyzet a következő volt: a tervezett 3 millió dinár helyett 2010-ben 2,1 milliót költött a község tájékoztatásra. Konkrét számokban: a kéthetente megjelenő Bečejski dani 711 600 dinárt kapott, a Becsei Mozaik hetilap 165 200 dinárt, a kábeltévé 585 000 dinárt, az óbecsei Active Rádió 200 000 dinárt, az újvidéki székhelyű Mozaik Alapítvány 141 600 dinárt, az újvidéki RTV Panonija 236 000, az óbecsei Gratis info pedig (reklámokat közlő néhány lapos kiadvány) 84 300 dinárt.
Nem volt jobb a helyzet 2011-ben sem. A községi költségvetésből 2,5 millió dinárt szántak tájékoztatásra, és ebből október elejéig 1,8 millió dinárt költöttek el.
Érdekes, hogy azokkal a helyi médiumokkal, amelyekkel a községi elnök szerződést írt alá, az év elején közölték, hogy minden helyi médium havi 50 000 dinárt (áfával együtt) kaphat. Ezt a pénzt pályázat nélkül kellett volna eljuttatni minden médiumhoz – habár illetékes helyekről néhányszor ajánlották pályázatok kiírását – és mindenféle mennyiségi és minőségi kritériumok nélkül (a megjelentetett vagy lesugárzott anyagok minősége, vannak-e elemzések, tényfeltárások, hány nyelvű a lap vagy az adás, milyen gyakran jelenik meg a lap, hisz egyesek hetente, mások kéthetente, stb.).
Végül egyes médiumok több, mások kevesebb pénzt kaptak, de nem tudni biztosan, hogy miért. Így például a Bečejski dani szerb nyelven kéthetente megjelenő újság októberig 852 000 dinárt kapott a községtől, a kábeltévé 355 000 dinárt, a szerb és magyar nyelven megjelenő Becsei Mozaik hetilap 350 000 dinárt, a kétnyelvű műsort sugárzó óbecsei Active Rádió pedig 250 000 dinárt.
És ez sem minden: korábban megtörtént az is, hogy érvényes szerződés ellenére indoklás nélkül megvonták a havi dotációt az egyes médiumoktól.
Másrészt viszont az óbecsei hatalom képviselői már évek óta nem hajlandóak még beszélgetni sem a média képviselőivel a médiapénz igazságosabb elosztásáról.
A 2012-es év sem lesz jobb, hiszen a 2012-es évi községi költségvetés tervezetében csupán 3 millió dinárt irányoztak elő a tájékoztatásra (nem tudni, hogy ebből ténylegesen mennyit fordítanak majd e célra), miközben a civil szervezetek dotálására hihetetlen 38 millió dinárt szánnak, az óbecsei művelődési egyesületek havi dotálására 2,3 millió dinárt, plusz 1,5 millió dinárt a Petőfi Sándor Kultúrkör rendezvényeire.
Ezek szerint a civil szervezetek tevékenységét tízszer fontosabbnak tartják, mint a polgárok tájékoztatását. Márpedig éppen a bíráló hangnemű, a tényfeltáró és az elemző újságírás teremtheti meg az olyannyira szükséges kritikus jellegű közvéleményt. Jelenleg ugyanis Óbecse és Törökbecse községben is, többek között a közvélemény hiánya a gond. A polgárok nagyon ritkán reagálnak bármire, kivéve, mondjuk, a Facebookot, ahol a résztvevők nem kötelesek nyilvánosságra hozni a nevüket és ahol öncélú viták vannak. 

Éppen a közvélemény hiányával magyarázható az, hogy néhány évvel ezelőtt egy óbecsei községi intézmény élén olyan személy legyen, akit a horvát államügyészség háborús bűnök elkövetésével vádolt meg. A frissebb botrányok közül pedig a Gerontológiai Központtal kapcsolatos emelkedik ki. A Gerontológiai Központ jelenlegi igazgatóját jogérvényesen ítélte el a Szabálysértési Bíróság, mert az általa vezetett intézményben a nyilvántartásból kimaradt 30 személy, akik a Központ rezidensei voltak.
Meg kell említeni azt is, hogy enyhén szólva nem világos, hogy hogyan működik a község többségi tulajdonában levő kommunális vállalat, amelynek zárszámadásairól semmiképpen nem lehet tájékoztatni a polgárokat. Vagy például nagyon érdekesek az adatok arra vonatkozóan, hogy a bácsföldvári Helyi Közösség mire költötte éveken át a pénzt, amelyet a polgárok fizettek be vízhasználati díjként.
Azt az állítást, miszerint Óbecsén nincs kritikus hangvitelű közvélemény, az a tény támasztja alá, mely szerint az említett események, amelyekről főleg a Becsei Mozaik írt, nem váltottak ki jelentősebb reakciót sem a polgárok részéről, sem a helyi parlamentben, sem az ellenzéki pártok részéről, vagy éppen a civil szektoréról stb.

Mi után akarsz te kutani?!

Fontos probléma a tényfeltáró újságírás is. Ez egy igen nehéz munka kis településeken, ezért ott általában nincs is ilyesmi. A Becsei Mozaik igyekszik feltárni és elemezni a jelentősebb témákat, néha több, néha kevesebb sikerrel, és általában külföldi vagy belföldi adományozóknak, továbbá az illetékes vajdasági titkárságnak és szerbiai minisztériumnak köszönhetően teheti ezt meg. Így például sok erőfeszítésbe került az az akció, melynek során a helyi közösségekben arról tájékoztattuk a polgárokat, hogy mi mindent van joguk tudni a helyi hatalom és vállalatainak tevékenységéről, hogyan szerezhetik meg a közérdekű információkat és dokumentumokat a vonatkozó törvény alapján.
Igyekeztünk utánajárni az óbecsei kisebbségi kultúra minőségének és mennyiségének is, feltárni a hátránnyal élők helyzetét és gondjait, de, sajnos, nem sikerült átfogó adatbázist készítenünk ezekről a személyekről, mert egyetlen illetékes intézmény sem rendelkezik az összes ilyen jellegű adattal. Sikerült viszont elmozdítani a dolgokat a holtpontról, ezek az emberek láthatóbbá váltak, lehet, hogy azért is, mert egyáltalán valaki szólt valamit a hátránnyal élőkről.
A Becsei Mozaik egyik legutóbbi médiaprojektuma a községi költségvetési pénzek elköltésének, a községi közvállalatok működésének, a közbeszerzések stb. ellenőrzési kísérlete volt. A projektumot többé-kevésbé sikeresen lebonyolítottuk, ám voltak nehézségeink is. Ilyen nehézségekkel napról-napra szembesülnek a dolgukat végző újságírók. Például arról van szó, hogy a község-napi ünnepségek költségeire vonatkozó számlákra és más dokumentumokra hónapokon át vártunk, mert a községi illetékesek csak többszörös intervenciók után voltak hajlandóak az újságírók rendelkezésére bocsátani a kért dokumentumokat (a törvényes határidő viszont 15 nap).
Arról nem is beszélve, hogy milyen fenyegetések érik az újságírót, ha különböző témákban – a háborús bűntettektől a rendőrségi erőszakig – kezd el kutakodni, nem beszélve továbbá a peres eljárásokról...
A helyi jellegű tényfeltáró újságírás fejlesztésének lehetőségeiről és az újságírókat is megoltalmazni képes közvélemény hiányáról szól minden eddig felsorolt tény.
A múlt nem fényes és az a benyomásunk, hogy a jövő sem lesz az. Épp ellenkezőleg.
Filipčev Dömötör Krisztina

Mit akar a Vajdasági Magyar Médiastratégia?

2011 októberében megszületett a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) médiastratégiája. A teljesség igénye nélkül a főbbnek mondható ötletek:
- „Amennyiben az MNT és a VRTV között nem jön létre a megfelelő együttműködés, az MNT megvitatja annak a lehetőségét, hogy átvegye az Újvidéki Rádió és/ vagy az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége felett az alapítói jogokat, az ezzel járó anyagi és műszaki eszközökkel, illetve személyi állománnyal.” (A Vajdasági RTV a törvény értelmében közszolgálati médium, előfizetésből és reklámból pénzelik. Szerkesztőségei osztoznak az anyagi és műszaki eszközökön és nagy részben a káderállományon is – pl. műszakiak, közös szolgálatok stb.)
- A 24 órás magyar rádió- (ilyen egyébként már van is, a tartományi közszolgálati, közismertebben az Újvidéki Rádió már nagyon régóta 24 órás magyar műsort sugároz) és tv-műsor érdekében létre kell hozni a Vajdasági Magyar Rádióhálózatot, és a Vajdasági Magyar Tévéhálózatot. Az előbbinek a központja az Újvidéki Rádió lenne, az utóbbinak a koordinátora a szabadkai Pannon TV, amelynek az MNT társalapítója.
- Az MNT kezdeményezi a társalapítói jogok átvételét a Szabadkai Rádió és a topolyai Régió Rádió, meg az újvidéki Mozaik TV esetében. (Az MNT jelenleg alapítója vagy társalapítója a Magyar Szónak, a Pannon RTV-nek és a Hét Napnak.)
- A Médiastratégia egyfajta kódexet is meghatároz, amelyhez tartaniuk kell magukat azoknak a médiumoknak, ahol az MNT (már) alapító vagy társalapító. Az „irányelvek” között szerepel, többek között, az is, hogy „A sajtószabadság gyakorlása során egyértelműen meg kell jelennie a közérdek szempontjainak”.
- Igen konkrét az utasítás a kódexben a politikai műsorok szerkesztői számára: „Hírműsorokban, politikai magazinműsorokban, illetve az ezeknek megfelelő nyomtatott sajtós rovatokban a vajdasági magyar pártoknak súlyuknak és tevékenységüknek megfelelően kell megjelenniük. Ugyanakkor a politikai jellegű vitaműsoroknak, az érvek ütköztetésének is helyet kell adni, különösen választások idején, a vajdasági magyar politikai színtéren és a vajdasági, illetve szerbiai politikai színtéren is. Választási időszakban a vonatkozó törvény szerint kell tájékoztatni.” A „megjelenő tartalmakért” és a Médiastratégiában „megjelenített irányelvek betartásáért és megvalósításáért az igazgató és a főszerkesztő felel”.
A megfogalmazott elvárások kötelező jellegűek a Magyar Nemzeti Tanács által alapított és/ vagy társalapított közszolgálati médiaszolgáltatók számára. A megjelenő tartalmakért és a Magyar Nemzeti Tanács által elfogadott Vajdasági Magyar Médiastratégiában megjelenített irányelvek betartásáért és megvalósításáért az igazgató és a főszerkesztő felel. A megfogalmazott irányelvek betartását egy, a Magyar Nemzeti Tanács által létrehozott szakmai testület felügyelné, a tagok egyharmadát a nyomtatott sajtó, egyharmadát az elektronikus média, egyharmadát pedig az MNT Tájékoztatási Bizottságának javaslatára választanák meg.

B.M.

A kistérségi média támogatása

A Médiastratégia nem sok figyelmet szentel a helyi tájékoztatási eszközöknek, azaz, ahogy nevezi, a kistérségi média támogatásának. Mindössze az áll a stratégiában, hogy a „médiarendszerben valamennyi lokális tájékoztatási eszköznek meg kell találnia a helyét és a szerepét, de elsősorban azoknak, amelyek közszolgálati tartalmakat is közvetítenek, tehát beszámolnak a vajdasági magyar közösséget érintő fontos eseményekről“. Nomármost, a magyar nyelvű, illetve kétnyelvű helyi tájékoztatási eszközök mindegyike azt teszi, hogy „beszámol a vajdasági magyar közösséget érintő fontos eseményekről“ is, ha az „események“ alatt nem a pártok tevékenységét értik.
Egy mondat múlva következik a csattanó: „a helyi tájékoztatási rendszer felállításánál, illetve támogatásánál figyelembe kell venni, hogy a régiókban biztosítva legyen a folyamatos sajtójelenlét. A Magyar Nemzeti Tanács minden egyes, magyar nyelvű tartalomszolgáltatást végző tömegkommunikációs eszköz jelenlétét hasznosnak és üdvösnek tartja, mert azok erősítik az anyanyelvű tájékoztatást, és nagyon fontos szerepük van azokban a közösségekben, ahol megjelennek, de nem tud anyagi felelősséget vállalni a helyi tájékoztatási rendszer biztonságos működtetéséért. A Magyar Nemzeti Tanács költségvetésében szerepel egy tétel a kistérségi média pénzelésére, de a kistérségi tájékoztatási eszközöknek ki kell használniuk a pályázati lehetőségeket is“, áll a Médiastratégiában. Természetesen, a „nagy“ médiának nagyobb segítséget kínál fel az MNT.
Mindemellett, mármint az anyagi támogatás mellett, szögezik le a Médiastratégia kidolgozói, nagyon fontos a szakmai, politikai és jogi segítség. A politikai segítséget, bármit is jelentsen, nem taglalja részletesebben a stratégia, a helyi sajtóról pedig a továbbiakban a következőket írja: „A stratégiakészítés közben elvégzett helyzetfelmérés – tanácskozások a kistérségi média képviselői részére, közvéleménykutatás, mélyinterjúk – azt mutatta ki, hogy az anyagi jellegű kérdéseken túl a szakmai képzés iránti igény a legkifejezettebb. A megmaradás egyik biztosítéka az összefogás és a közös fellépés. Az egymás közötti együttműködési formák kialakulásával az egymás közötti minta-átadás is erősebb lehet. Létrejöhetnének helyi tájékoztatási pontok, de kiteljesedhetnének a kárpát-medencei együttműködésben rejlő lehetőségek is, és a sajtó valóban a nemzeti identitáspolitika egyik hordozója lehetne“. „A közösség megmaradásáért a vészes népességfogyatkozás mérséklésében és megállításában, valamint a sikeres érdekérvényesítésben a médiának a maga eszközeivel hatékonyan és folyamatosan cselekednie kell. Erre ad lehetőséget az újra működőképes Kistérségi Hírmondó című internetes portál, ahova a helyi lapok és elektronikus médiumok feltölthetik híreiket és minden egyéb közérdekű médiaterméküket. A logisztikai háttértámogatást a meglévő műszaki és szervezeti alapok továbbfejlesztésével az MNT segít“.
Úgy tűnik, hogy a stratégia készítői úgy gondolják, hogy a sajtó szerepe az, hogy az identitáspolitika hordozója legyen és harcoljon a népességfogyatkozás ellen, nem pedig az, hogy tájékoztasson.
Emiatt értelmiségiek, főleg szerb anyanyelvűek bírálták a stratégiát, mondván, hogy szinte visszakívánja a kilencvenes éveket. Sajna, senki sem hallgatta meg őket. A Médiastratégia hozadékai majd csak néhány hónap, év múlva mutatkoznak meg igazán. Ha addigra marad független és objektív sajtó.

F.D.K.

Idézetek a Médiastratégiából

„A nemzeti identitáspolitika fontos színtere a média, és kiemelkedő szerepe van az identitás megőrzésében, ezért lényeges, hogy a megjelent tartalmak mit és hogyan közvetítenek a kisebbségi közösség tagjainak. De ahhoz, hogy feladatai teljesítésével eredményesen szolgálja a közösséget, a médiának törekednie kell arra is, hogy minél több fogyasztóhoz eljusson, és nem kevésbé arra, hogy mindenütt, ahova eljut, fogyasszák is.“
„A közvélemény-kutatások szerint a vajdasági magyarság zöme elsősorban televíziót néz és rádiót hallgat, esetleg napilapot olvas, de az írott sajtó és az internet mindenképpen háttérbe szorul az elektronikus média mögött. A Magyar Nemzeti Tanács megbízásából a Regionális Tudományi Társaság (Szabadka) 2011 szeptemberében az egész vajdasági magyarságot felölelő reprezentatív mintán alapuló közvélemény-kutatást végzett a lakosság médiafogyasztási szokásairól és igényeiről. A kutatás adatai azt mutatják, hogy a megkérdezettek zöme (50%-uk gyakran, további 44%-uk ritkábban) a vajdasági magyar médiából tájékozódik. 65%-uk a magyarországi média rendszeres fogyasztója is. Ugyanakkor a vajdasági szerb médiából a megkérdezettek 32%-a tájékozódik gyakran, a többség ritkán, vagy egyáltalán nem. 2007-ben a megkérdezettek 28%-a válaszolta, hogy gyakran tájékozódik szerb médiából, a gyakori magyar médiafogyasztók aránya 64% volt. Tehát a szerb média felé fordulás tapasztalható. Erre feltétlenül reagálni kell, és megakadályozni, hogy tartósan elhódítsa a vajdasági magyar médiafogyasztók jelentősebb részét. Változatlanul a televízió a legnépszerűbb médium, hiszen a válaszadók 96%-a naponta több-kevesebb időt tölt a képernyő előtt. 52%-uk nézi az Újvidéki Televízió magyar adását, 25%-uk a Pannon TV, 7%-uk a Mozaik TV műsorát. Ezek a százalékarányok nagyjából megegyeznek az elérhetőségi adatokkal. A televízió egyben az első számú tájékozódási eszköz.
Nyomtatott sajtót közösségünk 28%-a olvas rendszeresen, napilapot 19%-a, csaknem egynegyede nem olvas újságot. Az újságolvasók között a legtöbben a Magyar Szót preferálják (52%), 10%-al kevesebben, mint 2007-ben (62%), ezt követi a Blic, akár 2007-ben (12%) is, de megnövekedett részesedéssel (20%). A vásárlás gyakoriságát illetően a többség (53%) hetente egyszer, vagy néhány alkalommal vesz napilapot, beleértve a Magyar Szót is. A témák közül a politika, illetve a belföldi hírek iránt a legnagyobb az érdeklődés, de hasonló arányban válaszolták azt, hogy minden rovatot olvasnak. Viszonylag sokan kedvelik a sport-, valamint a művelődési és a külföldi híreket is, akárcsak négy évvel ezelőtt.
A legolvasottabb hetilap a Családi Kör (44%), majd a Hét Nap (21%). Az olvasók 8%-a Magyar Szót is hetilapnak tartja, és valójában valamely heti melléklete vonzza. Legtöbben a csütörtöki számot vásárolják, amelyben elsősorban a tévé- és rádióműsort is tartalmazó melléklet keresett.“
„A vajdasági magyar médiát a rendkívül gazdag intézményrendszer és hagyományok, ugyanakkor a szétszórtság, a szakmai hanyatlás, és ebből eredően a piacvesztés jellemzi a leginkább. Több mint száz tartományi, regionális, községi, helyi médium van, amely teljes egészében vagy részben magyar nyelven, nyomtatott, elektronikus vagy internetes formában, különböző megjelenési dinamikával magyar nyelvű tartalomszolgáltatást végez. Ez a tartomány egyes területein kielégíti a fogyasztói igényeket, ott a továbbiakban inkább a már meglévő intézményrendszer belső tartalékainak az ésszerűsítésén, az egymás közötti együttműködés fejlesztésén kellene gondolkozni. Nem mondható el ugyanez azokról a területekről, ahol a magyarság szórványban él, elsősorban Dél-Bácskáról, Közép- és Dél-Bánátról, valamint Szerémségről. Ezekben a régiókban tovább kell építeni, fejleszteni a magyar nyelvű tájékoztatási rendszert.“
„Alapítóként, azaz tulajdonosként jelenik meg a rendszerben az állam, a tartomány, a Magyar Nemzeti Tanács, helyi önkormányzatok, civil szervezetek, művelődési egyesületek, cégek és magánszemélyek, és ezek kombinációja. Tény, hogy a magánosítás bizonyult a legrosszabb megoldásnak, hisz az
szabályszerűen a kisebbségi nyelvű tartalmak elsorvasztásához vezet.“
„A bevételi struktúra elemzése egyértelműen kimutatja, hogy a vajdasági magyar média jelentős mértékben rendszeres külső, mindenekelőtt hazai és magyarországi költségvetési forrásokra támaszkodó intézményrendszer, amely önfenntartásra képtelen. Éppen ezért nem látja biztosítottnak jövőjét, működését, fenntarthatóságát, és minden szinten (önkormányzat, tartomány, köztársaság, anyaország, Magyar Nemzeti Tanács) elvárja a segítséget anyagi helyzetének a stabilizálásához. Egyesek jelentős állami támogatásban részesülnek. Mások rendszeresen pályáznak ugyan, de az ilyen jövedelemszerzés roppant bizonytalan. A kedvezőtlen gazdasági helyzetben a csökkenő fizetőképesség miatt egyre nehezebb eladni az újságot, a reklámfelületet, ezért folyamatosan apadnak ezek a bevételi források. A nyomdai költségek növekedése és az információt fogyasztó célcsoport olvasási szokásai fokozatosan arra tolják el a tendenciát, hogy csökkenjen a nyomtatott példányszám.“
„Változásra, szemléletváltásra késztetnek a közösség változó igényei is. A térség magyarsága színvonalas, időszerű és tárgyilagos tájékoztatást szeretne. Indokoltnak látja a magyar média közösségmegtartó szerepét. Sok helyi hírhez kíván jutni, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a vajdasági magyarságról szóló információk eljussanak a más területeken élő magyarokhoz és a többségi, illetve más nemzetek tagjaihoz is. A vajdasági magyar médiaiparra szinte kivétel nélkül az jellemző, hogy lassan, megkésve, vagy egyáltalán nem reagálnak ezekre a változásokra. A tartalomkészítés és -szolgáltatás általában a régi, bejáródott, hagyományos és idejétmúlt sémák szerint történik.“

Egy olyan országban, ahol politikai érdekek és zsarolások uralkodnak...
Nehéz megvédeni a köz érdekét

Több mint egy éve, a Becsei Mozaik 500. számának megjelenése alkalmából vitafórumot szerveztünk a Városi Színházban, amelyen nagy tekintélyű újságírók és médiaszakértők beszéltek a helyi média helyzetéről. Azóta sincs javulás.
Nadežda Gaće, a Szerbiai Független Újságíró-egyesület (NUNS) akkori elnöke azt hangsúlyozta, hogy a helyi önkormányzatoknak szubvencionálniuk kell a helyi médiumokat. Ezt megismételte minden felszólaló, és a jelenlevő óbecsei újságírók is.
Arról is beszélt, hogy milyen újságírónak lenni kistérségben: „Tudom, hogy ez sokkal nehezebb, mint újságírónak lenni, mondjuk, Belgrádban. Szerbiában több mint 8000 újságíró van, és ha belenézünk a statisztikai adatokba, a többségük Belgrádban dolgozik. Miért nehezebb kisvárosban újságírónak lenni? Azért, mert az újságírók ott mindenkit ismernek, mindenkiről tudják, hogy mit gondol, a helyi hatalom pedig sokkal arrogánsabban viseltetik az újságírókkal és szerkesztőségekkel szemben, mint Belgrádban. Ha az újságíró „rossz” cikket ír a polgármesterről, a községi elnökről vagy egy helyi cégről, akkor ők fenyegetőznek, nem engedélyezik az írást – ezek a példák számomra arról szólnak, hogy az újságírók sem élnek a rendelkezésükre álló összes eszközzel. Néha az is elegendő, hogy a NUNS-hoz fordulnak és akkor mi levelet írunk a szóban forgó intézményeknek meg cégeknek, majd azok bocsánatot kérnek, azt mondják, hogy hiba volt és hogy soha többet ilyen nem fordul majd elő. Ez is azt bizonyítja, hogy a média sokkal erősebb és befolyásosabb lenne, ha kialakítana egy hálózatot”.
Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független Újságíró-egyesület (VFÚE/NDNV) elnöke a pénzről beszélt, mert az a kistérségi média megmaradásának legfontosabb tényezője: „Manapság is vannak helyi és más médiumok, amelyek teljes védettséget élveznek, amelyek rendszeresen kapják a költségvetési dotációkat és amelyek községi tulajdonban vannak, másrészt viszont ott vannak a privatizált médiumok, amelyeknek ilyen körülmények között kell fennmaradniuk. Ez egy lehetetlen helyzet, amelyet az állam teremtett, hiszen ilyen állapotok között számtalan módon lehet a médiumokat megzsarolni. Ilyen helyzetben igen kifejezett az újságírói szakma becsmérlése és megalázása. A gyakorlatban az a helyzet, hogy vannak kollégák, akik készek különféle kompromisszumokra annak érdekében, hogy az újságírásban maradhassanak és kis pénzért eladják magukat. Ez látható országos, tartományi és helyi szinten is. Ameddig ilyen a piac, addig értelmetlen a hálózatba tömörülésről beszélni. Ameddig tisztességtelen a verseny, hiábavaló a hálózat, mert a tisztességtelen konkurrencia több pénzt kap a költségvetésből, a gazdaságnak viszont a válság miatt nincs pénze reklámokra. Emiatt csak egy dolgot követel a Vajdasági Független Újságíró-egyesület az államtól: azt, hogy hozza létre a piacot, mert az a zavartalan munka alapfeltétele”.
Miša Brkić gazdasági újságíró megállapította, hogy a média a polgári társadalom fontos része, amely lehetővé teszi a polgárok számára a köz dolgaiban való részvételt, méghozzá úgy, hogy ellátja a polgárokat elegendő információval ahhoz, hogy releváns szerepet vállalhassanak a lokális közösség vagy az állam politikai és állami ügyeiben.
„Ha tudatos és lelkiismeretes polgár akar lenni, aki hozzájárul lokális közössége vagy állama jólétéhez, akkor jól értesült kell, hogy legyen. Ezért fontos a helyi média léte, de nem valamiféle pap vagy pancsovai helyi mágnás tulajdonában. Olyan helyi médiára van szükség, amelyet, éppúgy, mint a teljes civil szektort, az állam fog pénzelni, a költségvetésből, az adófizetők pénzéből. Mert ez az Európai Unió tagállamainak modellje.

Tény, hogy mi nem vagyunk egy gazdag társadalom, de az is tény, hogy az állam Belgrád szintjén és Óbecse szintjén is százféle hülyeségre szórja el az adófizetők pénzét, arra viszont soha nincs pénz, hogy az emberek lelkiismeretes polgárokká váljanak, akik kialakítják a közvéleményt, amely alapján létrejön a lokális és az állami politika is“.
Kalman Kuntić, aki ma a tartományi tájékoztatási titkár segédje, ezt mondta: „Nagyon nehéz megvédeni a köz érdekét olyan helyzetben, amikor a helyi önkormányzatoknak ismét vannak saját médiumaik és amikor a kollégák kifejlesztettek egy műfajt, amelyet csakis ’közleményeskedésnek’ tudok nevezni – vagyis, hogy késztetést éreznek arra, hogy teljes egészében leközöljék a községi PR-szolgálat közleményét. A Tartományi Tájékoztatási Titkárság ilyen körülmények között igyekszik végezni a munkáját és megvédeni a köz érdekét. Abban látom a megoldást, hogy az állam ne szubvencionálja a médiát, hanem térjen át pályázati pénzelésre. Ez az egyedüli módja a köz érdeke védelmének. Ha megkérdeznénk a polgármestereket és községi elnököket, hogy a büdzséből mennyi pénzt kell költeni a média pályázati pénzelésére, egészen biztos vagyok abban, hogy a jelentős részük azt mondaná, hogy semennyit, meg hogy a média akkor szabad, ha nem pénzelik őket a helyi önkormányzatok. Nagy örömmel fogadták a hírt, hogy az állam leáll a média pénzelésével, és most Vajdaságban az a helyzet, hogy a helyi önkormányzatoknak több mint a fele nem finanszírozza a területén működő médiumokat”.
Az óbecsei helyzetről szólva Kuntić elmondta, hogy, sajnos, itt sem létezik a médiumok pályázati pénzelése. „Habár szabadkai vagyok, itt élek, és csodálom a becseiek tájékozottság iránti vágyát. A Becsei Mozaiknak meg a másik lapnak is kitűnő a példányszáma, ha figyelembe vesszük a község lakosainak számát. Ha összeadjuk e két lap példányszámát, akkor kiderül, hogy minden harmadik óbecsei család vásárol újságot. Ezt nem sok helyen mondhatják el magukról. Szabadkán három hetilap van, a Hét Nap magyarul, a Hrvatska riječ horvátul és a Subotičke novine, amelyet privatizáltak, persze szerencsétlenül. Ha mindezeket összeadjuk, kiderül, hogy minden tizedik szabadkai vásárol hetilapot. Óbecsén kicsi a piac, de valós a tájékozottság iránti vágy”.

Összeállította: B.M.

A Vajdasági Független Újságíró-egyesület médiakutatása
A média nem teljesen szabad

A Vajdasági Független Újságíró-egyesület (VFÚE/NDNV) idén kiadványt jelentetett meg a médiáról és az újságíró-egyesületekről, és e tanulmányban többek között megállapították (e megállapítások az elvégzett kutatás eredményei):
- A vajdasági médiumok és a politika viszonyáról szóló kérdéscsomagra adott válaszok arra mutatnak rá, hogy létező a vélekedés, mely szerint a politikai elitek ráhatnak a médiára, pontosabban az újságírói szakma függetlenségére és hivatástudatára. Ugyanis annak ellenére, hogy a vajdasági médiumok politikai függetlenségéről szóló kérdésekre adott válaszok között a középutasak vannak többségben, vannak közöttük olyanok is, amelyek a teljes függőségről és arról szólnak, hogy a média egyáltalán nem szabad. Ezzel szemben senki sem mondta azt, hogy a média teljes mértékben szabad. Ennek ellenére, a kérdésre adott válaszok közötti jelentős eltérések arra utalnak, hogy a média politikai függetlenségének percepciója heterogén. A médiára gyakorolt politikai befolyás létéről szóló álláspont több más kérdésre adott válaszban is megjelenik. Így például az újságírók zöme a médiára gyakorolt politikai befolyás elhárítását tartja egy hivatásos újságíró-egyesület legfőbb feladatának.
- Meg lehet tehát állapítani, hogy a válaszadók véleménye különbözik a tekintetben, hogy milyen mértékben van jelen a politikai nyomásgyakorlás a médiában, azzal, hogy enyhe többségben vannak azok, akik szerint a médiumok Vajdaságban se nem politikailag függetlenek, se nem szabadok; a válaszadók többsége szerint a médiára gyakorolt politikai nyomás nem függ attól, hogy magántulajdonban levő vagy közmédiáról van-e szó, habár a válaszadók többsége inkább azon állítás elfogadása felé hajlik, mely szerint az „állami” média esetében ezek a nyomások erőteljesebbek; különbözőek a válaszok arra a kérdésre, hogy melyek a politikai nyomásgyakorlás leggyakoribb módjai – de a többség szerint közvetett nyomásgyakorlásról van szó, amely a médiaházra és a szerkesztéspolitikára irányul, nem pedig az újságíró személyére; a válaszadók többsége szerint az ilyen jellegű nyomásgyakorlás leghatásosabb ellenszere a törvényhozásban keresendő (a jelenlegieknél jobb törvényes megoldások vagy a meglevők tiszteletben tartása), valamint a gazdasági szférában (az újságírók jobb gazdasági helyzete). Sajnos, kevesen nevezték meg (leg)fontosabbként a civil szektor és az újságíró-egyesületek szerepét e tekintetben.
- A gazdaság és a média szerepéről szóló kérdéseket illetően a válaszadók többsége kevésbé kifejezettnek tartja a gazdasági nyomásokat a politikaiaknál: a válaszadók azonban különbözően vélekednek arról, hogy a gazdasági elitek milyen mértékben hatnak a médiára. Kis többségben vannak azok, akik szerint léteznek ilyen jellegű nyomásgyakorlások, ám az a vélemény, hogy a gazdasági befolyás kisebb a politikainál; a többség szerint a gazdasági nyomásgyakorlás mértéke független attól, hogy magánkézben vagy köztulajdonban levő médiumról van-e szó, habár több az olyan álláspont, mely szerint ez a fajta nyomásgyakorlás inkább a magánmédiára jellemző.
- A válaszadók többsége szerint az újságírói hivatástudat független attól, hogy magánkézben vagy állami tulajdonban levő médiumokról van-e szó. Ez arra utal, hogy nem nagy a versengés a magántulajdonban levő médiaházak és a közmédiában dolgozók között és hogy nem érzékelhető eltérő presztízsmegítélés, sőt a válaszok arra utalnak, hogy e tekintetben létezik bizonyos újságírói szolidaritás;
- A válaszadók zöme szerint a gazdasági nyomásgyakorlás alapvető módja a reklámok megvonása;
- Az újságírók gazdasági helyzetének javításának leghatékonyabb módjának a válaszadók zöme az állami segítséget tartja, majd a külföldi donációkat.
- A kisebbségi nyelvű médiát illetően, többek között ezek a következtetések vonhatóak le: a válaszok különböznek a politikai befolyás megítélését illetően, azzal, hogy többségben vannak azok az álláspontok, melyek szerint ezek a médiumok „részben függetlenek” és hogy „nagymértékben” a politikai hatások „befolyása alatt vannak”; a válaszadók zöme szerint a kisebbségi médiumok (nagyon vagy részlegesen) a kisebbségi politikai elitek befolyása alatt vannak; a válaszadók zöme szerint a kisebbségi nyelvű médiának állami tulajdonban kellene lennie és Vajdaság Autonóm Tartomány hatáskörében, a következő gyakori válasz az, hogy a kisebbségi nemzeti tanácsok hatáskörében; a megkérdezettek többsége szerint e médiumok fő társadalmi szerepe a nemzeti kisebbségek nyelvén történő tájékoztatás. Sokkal kevesebben vannak azok, akik szerint e médiumoknak tevékenyebb társadalmi szerepet kell vállalniuk, mint például a nemzeti kisebbségek kultúrájának promóciója, meg a hagyományok és az identitás megőrzése.

Összeállította: B.M.

A melléklet megjelenését a Tartományi Művelődési és Tájékoztatási Titkárság tette lehetővé

Naslovi

Popularni Članci

      

Specijali