trg_fontane
Deklarált nemzeti ünnepeink közül talán október 23. az, amely iránt a legkevesebb kötődést éreznek az emberek errefelé.
Így is mondhatnám: a leginkább közömbösek iránta.
Többször is hallottam már fiataloktól, idősebbektől, hogy nekünk ehhez nincs közünk, nem a mi lázadásunk, forradalmunk, „akármink” volt az, hanem a magyarországiaké. Pedig volt „56” a „határon túl” is, Temesváron, Erdélyben és Bukarestben voltak megmozdulások – a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer magyart és románt zártak börtönbe, többet ki is végeztek közülük.
Egy vajdasági „esetről”, pontosabban egy „majdnem-esetről”, én is hallottam: a bácsföldvári Légvári Sándor 17 éves volt 1956-ban. A magyarországi forradalom hírére falubeli társaival együtt arra készült, hogy átszöknek – ahogy fogalmazott – „segíteni öldösni az oroszokat” – tavaly mesélte el ezt nekem. „Mire összejöttek volna a dolgok”, arról kaptak hírt, hogy leverték a forradalmat.
Jugoszláviának nagy szerepe volt 56-ban
Gerőék éppen Titóval békülgettek Belgrádban (persze, orosz parancsra) és 23-án onnan tértek vissza Budapestre, amikor elkezdődött a forradalom. Tito szocializmusa, az önigazgatás, a munkástanácsok a felkelők nagy része számára követendő példa voltak, olyannyira, hogy a munkástanácsok által menekítették volna tovább a forradalom eredményeit a november 4-én kezdődött szovjet támadás sikere után.
Hruscsov november 2-án Titóhoz repült, Brionira, hogy megkapja az engedélyt a támadásra. Hruscsov előzetes aggodalmával szemben Tito nem gördített akadályt a tervezett szovjet invázió elé, sőt fölajánlotta segítségét, megígérve, hogy a megfelelő időben semlegesíteni fogja Nagy Imrét és csoportját, fölajánlva nekik, hogy meneküljenek a budapesti jugoszláv követségre, és ráveszi Nagy Imrét a lemondásra. Végül a Titóval folytatott megbeszélésen dőlt el, hogy a megalakítandó ellenkormány vezetője nem a szovjetek által inkább támogatott Münnich Ferenc, hanem Kádár János lesz. Nagy Imre utóbb menedéket kapott a jugoszláv nagykövetségen, de mégsem mondott le kormányfői posztjáról. Ő és társai november 22-én – miután a jugoszláv fél biztosította őket sértetlenségükről – szovjet katonai autóbuszon elhagyták a jugoszláv nagykövetséget. Az oroszok az ígéretet megszegve a KGB-parancsnokságra, majd repülőgépen Romániába vitték őket. Áprilisban visszaszállítják őket Budapestre. 1958-ban a börtönben (!) végzik ki Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált, valamint Gábor Péter újpesti nemzetőrt.
Az orosz invázió és megszállás, a kádári rémuralom elől menekülve negyedmillióan lépik át a határokat. (Albert Camus írta 1957-ben a Magyarok vére c. kiadványában: „Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.”)
„Az 56-os forradalom és szabadságharc leverését követően 19 851 regisztrált menekült érkezett Jugoszlávia területére. Közülük 16 016-an Nyugatra távoztak, 2766-an visszaköltöztek Magyarországra, és 620-an Jugoszláviában telepedtek le” (forrás: Hegedűs Attila, 2008, Magyar Szó).
Ez történelem, de „mi közünk nekünk hozzá”?
Mármint, azon kívül, hogy nemegyszer hallottam már, sovinisztáktól, hogy „ti magyarok 56-ban jöttetek ide”… Melyik 56-ban?! 456-ban Attilával vagy 856-ban Árpáddal?! A bűnös méretű tudatlanságból vagy pusztán gyűlöletből elkövetett agyfájdítás viszont más téma, ugyebár.
Tehát, mi közünk hozzá? Miért lehetünk rá – mi is – büszkék? Mert szerintem büszkék lehetünk mi is 1956-ra: a magyarok szabadságért, a zsarnokság ellen harcoltak. Nem is akárhogy, nem is akárki ellen, az akkori világ legerősebb, legnagyobb és leggonoszabb birodalma ellen.
Valahogy úgy, ahogy Petőfi megírta egy másik magyar és nemcsak magyar forradalom és szabadságharc előestéjén, 1848. március 13-án: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy hiréhez”. Vagy ahogyan Camus fogalmazott 1956 novemberében: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”
A magyar 56-nak nemcsak a magyarok (határon innen és túl) számára van jelentősége, üzenete. Az elnyomás, a zsarnokság, a totalitarizmus, a félelem uralma ellen felkelő, felfoghatatlan méretű túlerő ellen fegyverrel harcoló és életüket áldozó emberek története példa (kellene, hogy legyen) minden korosztály, minden nép, és ami még fontosabb, minden ember számára, akárhol is éljen, akármilyen hovatartozású legyen.
Ezért lehetünk büszkék október 23-ákon. De ne csak büszkék legyünk, hanem éberek is. Éberek a zsarnoksággal szemben, akárhol, akármilyen szinten is jelenjen meg, akármilyen zászlókba, magasztos szólamokba, jelszavakba burkolózzon! Éberek azzal szemben, hogy „a nevünkben” más mondja meg, hogy mit akarunk és nekünk mi a jó! A szabadságért meg kell küzdeni, minden nap, mindenhol, mindazokkal szemben, akik a szabadságot korlátozzák, nyirbálják, tapossák.
Márton Attila
