trg_fontane
Szombat reggel. Piaci nap. (Ó)Becse feléled erre a heti egy délelőttre. Tolongás a piac környékén, kíváncsiskodók, vásárlók járják végig a Zöldfás és a Fő utcán levő üzleteket (van, amelyik még nem csukott be…).
Ha ezen felül derült az ég és süt a Nap, akkor kifejezetten élvezetes nézni a tiszavirág-életű nyüzsgést. Annál is inkább, mert jól tudjuk mindannyian, akik (Ó)Becsén jár(t)unk, hogy délben, egy órakor már vége – és a városka visszasüpped a megszokott tompaságba.
De azon a heti egy délelőttön a Piac a Főtér (ha már a hivatalos főtér egy rosszul sikerült kacsaúsztató…): emberek találkoznak, traccsolnak, kibeszélnek, politizálnak – és leginkább panaszkodnak. Főleg arra, hogy „itt nincs élet”.
Nem hallgatóztam, csak úgy, a piacon tolongva, hallottam egy beszélgetésfoszlányt: két életerős férfi szomorúan bólogatva állapította meg, hogy itt, mármint Becsén, bizony nincs semmi. Feltételezem, hogy arra gondolhattak, hogy az embereknek nincs pénzük, lévén, hogy árusoknak néztem őket.
Közhelyszámba megy már, de attól még igaz és nem árt elismételni: volt Becsén tucatnyi jól fizető gyár és kombinát, az emberek jól éltek, volt munka, pénz, esetleg háztáji is. Tönkrement minden – vagy a nacionalista forradalom megjósolható következményei miatt, vagy az azt követő, felülről irányított, maffiózó privatizáció miatt. Hivatalosan 5000 a munkanélküli, ki tudja, hányan keresnek havi 10-20 000 dinárt… Nem is csoda, hogy kedvetlen és savanyú ízű beszélgetésektől hangos a piac.
Mire lehet ma büszke (Ó)Becse – ha már a jólétre nem?
Valaha volt egy Varošarije c. városbemutató műsor az Újvidéki (ma Vajdasági) Tévén. Néhány éve láttam egy ismétlését. Arra emlékszem, hogy az ipar és a mezőgazdaság bemutatásán kívül, szó volt a sportról és a zenei életről is. Meg persze a Tiszáról. A kollégák akkor (a nyolcvanas évek második felében?) jó munkát végeztek, nézzük mi mostanság a helyzet.
A kilencvenes évek végén, 2000-ben volt itt egy vízilabdaklub, meg egy Final Four, meg egy Európa-bajnoki cím. Volt. És ha már a sportnál tartunk, akkoriban volt a Becse FK elsőligás is (igaz, a szlóbói tákolmány első ligájában), de most valamelyik alsóosztályban tengődik, a szervezett szurkolói pedig vagy a jelmondataikkal rondítják a falakat, vagy elhivatottságot éreznek arra, hogy, úgymond, megvédjék városkájukat a homoszexuális fertőtől. Jobb híján? Vagy a „nagy testvérek” utánzása?
Amúgy, a Becsei Mozaikban hétről hétre azt olvasom, hogy a sportegyesületek „háza táján” elég nagy a baj… Van dicső sportos múlt, lesz-e dicső jövő?
Vagy legyen büszke Becse a Tiszára? Vagy a folyóparti beton(!)strandra? A tavaszi iszaprengetegre és az áradásokkor lerakodó szemétre?
Mondjuk, a becsei mentalitásra, szerintem, igen. Ha van ilyen, ugyebár… Általában „dógosak” az emberek, legalábbis azok, akiket ismerek, kedvesek, jó értelemben vett lazák (jól eltalálta valaki annak idején a megboldogult sörgyár „Opušteno“ jelmondatát), szeretik a városkájukat, de nem gondolják, hogy a világ közepe, vagy hogy mindenkinek meg kell hajolnia előttük, mert ők „idevalósiak” (délre, északra is vannak ám ellenpéldák).
A jó zene városa
Van azonban valami, amiről kevés szó esik Becsén, valami, ami a városka védjegye lehetne, valami, amiről talán többet tudnak bizonyos nagyvárosi körökben, mint Becsén. A zene. Néhány éve a kezembe került a becsei rock-zenekarokról szóló könyv, amely ismételten bizonyítja, hogy a provincializmus nem földrajzi, hanem „agyi” kategória.
És ilyen értelemben Becse tényleg nem provincia, hiszen jelenleg is van legalább két olyan együttes, amely országszerte, sőt az ex-YU szerte is ismert, népszerű: az Eva Braun (amelynek a nevével nem vagyok kibékülve, de a zenéjüket szeretem) és a Super s karamelom (amely most is szól, miközben e sorokat pötyögöm). Van néhány jó hely is, ahol az ember megihat egy pofa sört, nem tartva attól, hogy közben a hangszórókból „megszólal” a hegyitangó. És ezek a helyek semmivel sem rosszabbak a hasonló újvidéki helyeknél, sőt.
Arról nem is beszélve, hogy van itt egy sikeres zeneiskola is, egy híres kórus…
Városimázs
Minden településről az embereknek eszébe jut valami. Újvidéket még mindig sokan a rendezettség, a békés, nyugodt élet városának tartják, habár ez igazából már régen nem így van. Az Exit továbbvitte és megerősítette a vajdasági főváros zenei fellegvár jellegét stb.
Az imázson dolgozni kell. Becsének is jót tenne, ha nem csak „egykori” városkaként emlegetnék, ahol egykor volt ipar, egykor volt sikeres sportélet…
Lehet, hogy nem a britpop és a punk-pop együttesekből kell kiindulni a városimázs kigondolásakor (mondjuk, szerintem éppen lehetne is, sőt többféle haszon lenne belőle), de valamit találni kellene. Többek között ez is a dolga a városka vezetőinek: tudatosan menedzselni azt, hogy miként jelenik meg a városka a nyilvánosságban, a köztudatban.
Márton Attila
