trg_fontane
A régi lakóhelyemmel szemben egy játszótér volt, óriási focipályával. A környékbeli gyermekek szabadidejük nagy részét itt töltötték, hintáztak, amíg nem mentek tönkre a játszóeszközök, illetve rúgták a bőrt reggeltől estig. Már akkor kitűnt közülük egy nyurga, jól fésült, illedelmes fiú, aki nagyon jól kezelte a labdát.
A társai mindig őt választották csapatkapitánynak, adtak a véleményére. A kisfiúból nagyfiú lett, olyannyira, hogy őszre már nagykorú lesz. A becsei játszótér helyett most már az Újpesti Torna Egyletben focizik, az ottani U19-es csapatot erősíti, tavaly tagja volt az aranyérmes bajnokcsapatnak is, míg „magánéletében” a Brody Imre Sportgimnázium tanulója.
– Kiskoromban először úszni kezdtem, de mivel az túlságosan monoton volt, én pedig nagyon rakoncátlan voltam hozzá, nem szerettek az edzőim. Első fociedzésemre édesapám vitt el, hat-hét éves lehettem, már nem tudom pontosan. Az OFK Bečejben kezdtem labdarúgó pályafutásom, első edzőim Dejan Stanojev és Budimir Bašić voltak, de a legtöbbet nagyapámtól és édesapámtól tanultam. A nagyapám, akit Vastag Istvánnak hívnak, de mindenki csak Futyinak becézi, 1963-tól 1979-ig volt aktív labdarúgó a Becse csapatában, emellett az egykori „nagy” Jugoszláviában Vajdaság válogatottjában is volt, majd több mint tíz évig edzőként tevékenykedett. Édesapám, akit szintén Vastag Istvánnak hívnak, is focizott, de még fiatal korában súlyos térdsérülést szenvedett, s emiatt abba kellet hagynia a labdarúgást. De ők ketten az én legnagyobb edzőim és segítőim – mondta Vastag Richárd, az UTE labdarúgója.
Hány évesen, hogyan kerültél el Óbecséről? Hova vitt az utad?
– Több évi edzés után a szüleimmel megbeszéltük, hogy megpróbálkozom egy próbajátékkal Magyarországon. Tizenkét éves voltam. Édesanyám először nagyon féltett, de azt mondta, ha én ezt a pályát szeretném választani, ő támogatni fog. Így 2013-ban próbálkoztam a hódmezővásárhelyi FC csapatában, ahol az első edzésen nagyon jó benyomást tettem Bacsa Zsoltra, aki akkor ott is tartott, s Hódmezővásárhelyen az edzőm lett. Két évvel később, 2015-ben meghívott a budapesti Újpesti Torna Egylet egy próbajátékra, amelyen, elmondásuk szerint, nagyon jól teljesítettem: így kerültem a csapatba.
Milyen poszton játszol?
– Bal védőként kezdtem, s ahogy nőttem ki a korosztályokat, az edzők hagytak is ezen a poszton. Most is bal belső védőt játszom.
Mi a különbség a szerbiai és magyarországi foci között?
– Becsén más a mentalitás, mint az itteni, budapesti utánpótlásban. Máshogyan állnak a dolgokhoz, de nem kell ezen csodálkozni, hiszen ott nincsenek olyan körülmények, mint Magyarországon. Sajnos, az utánpótlásból nehezebben tudnak feljebb jutni a felnőtt első osztályba, ezért sokszor az erő dominál a pályán, ezzel szeretnének kiemelkedni és kitűnni a többiek közül. És náluk nincs lehetetlen, ha elfáradnak, akkor is mennek tovább. Ezen felül, a feltételek tekintetében is igen nagy a különbség. Szerbiában, egy másodosztályú csapatnál, nincsenek megfelelő pályák, vagy ha vannak, nem olyan minőségűek, hogy jól lehessen játszani. Nincs szerelés, nincsenek olyan feltételek, mint egy hasonló osztályú csapatnál Magyarországon. De azért törekednek a fiatal labdarúgók, hogy előrelépjenek, azzal motiválják magukat, hogy egyszer elkerülnek abból a közegből.
Sokat edzel?
– Amióta elkerültem Becséről, nagyon sokat fejlődtem mentálisan, taktikailag és technikailag is. Ez annak is köszönhető, hogy heti hat edzésem és egy mérkőzésem van. Az edzések általában két-három órásak, de soha nem unatkozunk, mert nagyon élvezetesek és változatosak. Az edzések általában egy kondi-blokkal kezdődnek, majd technikai és taktikai dolgokat tartalmaznak. Most az NB II bajnokságban játszom, de amikor fiatalabb voltam már az NB I-ben is játszottam. A legfőbb vágyam a felnőtt NB I, majd külföldi pályafutás. Ezen célok érdekében még többet kell edzeni és fejlődni.
Kiskorodban mindig te voltál a csapat összetartója, mindig a te hangodat lehetett hallani. Most is vezéregyéniség vagy?
– Szeretem a csapatomat, jól össze vagyunk szokva. A hangomat muszáj hallatnom, mivel belső védő vagyok. Kell a védelmet is irányítani, a támadást is segíteni, az egész csapatot, úgymond, a hanggal.
Van-e példaképed a focisták között?
– A spanyol Sergio Ramos a példaképem, aki a Real Madrid belső védője.
Mit „kaptál” a sporttól?
– A sport által megtanultam, hogy alázatosabbnak kell lenni az életben és a pályán is.
Van-e honvágyad?
– Az első évben, amikor elkerültem otthonról, volt honvágyam, de most már megszoktam.
Mi a helyzet a válogatottsággal? A magyar vagy a szerb válogatott tagja lennél szívesebben?
– Hogy melyik válogatottat választanám? Nem tudom. Talán azt, amelyikbe először hívnának. Ahogy már mondtam, a tervem egy NB I-es csapat vagy egy külföldi szerződés.
Megéri az áldozat, amit eddig hoztál?
– Meg. Még jobban odateszem magamat, hogy elérjem a céljaimat, és profi labdarúgóvá váljak.
Erer
