trg_fontane
A minap, pontosabban egy pénteki napon, este 9 óra táján Óbecse központjában járva, olyankor is nyitva tartó gyógyszertárt keresve (naná, hogy naiv voltam!) buli hangjaira lettem figyelmes.
A Zdravko Gložanski Általános Iskola épületében volt a mulatság, a lépcsőkön 12-13 éves fiúk, volt aki éppen az ablakon ment volna be, vagy azon keresztül jött volna ki, részletkérdés, nem lényeges. Nem a buli hangulatán lepődtem meg, hanem a zenén.
A hangszórókból és a torkokból ugyanis turbófolk zengett és járta be az általában békés, csöndes kisvárost.
Igen, „messziről jött ember” lévén engem ez meg tud lepni. Amint már leírtam, tudom, hogy naiv vagyok. Nem gondoltam, hogy már errefelé is ilyen mértékben tért hódított a národnyák (hiába, ezt nem lehet lefordítani) kultúra.
A közel-keleti, görög, balkáni és még ki tudja milyen zenei motívumok, meg a tuc-tuc gépzene igénytelen, könnyen emészthető és az elemi ösztönökre ható keveréke már jó húsz éve uralja az étert, a mulatságokat – mindenfelé.
Az unifikáció, az egybemosás, az agymosás itt is sikerrel járt – sajnos éppen a fiatalok körében. Nemrég az e-novine internetes újság készített hevenyészett körkérdést újvidéki középiskolások körében. A fiatal lányok eszményképei ma Svetlana Ražnatović Ceca, Jelena Karleuša, Nataša Bekvalac és Dara Bubamara. A fiúk között vannak olyanok, akik a sportolókon kívül az egykori állambiztonsági hóhér és maffiózó Milorad Ulemek Legiját és a maffiózó Kristijan Golubovićot nevezték meg eszményképként.
A média, a család, a társadalom hatására alakult ki ez a kulturális modell. A „národnyákság” ugyanis nemcsak zene, hanem annál sokkal több – életmód és életszemlélet is.
A „národnyákokat” ignorálni nem lehet, mert zenéjüket úgy bömböltetik, mintha azt üzennék (szerintem azt is üzenik), hogy „ha nem tetszik, fordulj fel” és általában a környezethez, a mássághoz úgy viszonyulnak, hogy, aki másmilyen, az kussoljon, vagy…
Annak idején, mondjuk a nyolcvanas évek közepéig, az állam tudatosan küzdött a primitivizmus, a národnyákság ellen. Integráló tényezőként kezelte a popzenét, a rockot – támogatta is. Volt ebben logika, hiszen a nyugatiasodás, a pop, a rock, az újhullám, a punkról és metálról nem is beszélve, összekötötte a különböző nemzetiségű embereket, elsősorban a fiatalokat, poros kis Vajdaságunkban és az egész Jugoszláviában. A národnyákokat a peremre szorították – az ellenőrzött média nem sok teret szentelt nekik.
Utána fordulat következett be: a tudatosan szított nacionalista hisztéria, a nemzeti homogenizáció, az agymosás egyik hatékony eszköze volt a turbófolk zene és életvitel sulykolása.
A Nyolcadik Ülés, vagyis Slobo hatalomra jutása után a dolgok gyorsan változtak. Már a nyolcvanas évek végén (1989) megszületett a híres filmszatíra-omnibusz, amelynek az egyik része a Kako je propao rokenrol (Hogyan bukott meg a rock and roll) címet viselte.
Megbukott az R’n’R, megbukott Jugoszlávia és az együttélés eszméje is. Ma örülünk, ha viszonylag békés egymás mellett élésről beszélhetünk.
Néhány éve az volt a téma a média egy részében, hogy vajon miért vannak „szerb” és „magyar” szórakozóhelyek Bácskában és Bánátban. Szerintem nem erről van szó. Akár itt, Óbecsén, is meggyőződhetnek az emberek arról, hogy a nem-národnyák helyeken jól megférnek egymással a szerb és a magyar rockerek, motorosok vagy éppen a gépzene kedvelői. Nem „szerb” és „magyar” helyekről van szó, hanem národnyák és nem národnyák szórakozóhelyekről, miközben az utóbbiakból – vajdasági szinten – sokkal kevesebb van. Márpedig az „igazi národnyákok” nem tolerálják a másságot. Ha jól emlékszem, éppen a Kako je propao rokenrol-ban hangzott el az ominózus mondat, amely összefoglalja mindazt, ami megtörtént velünk 1987 óta: „Pali, brate, narodnjaci su zakon!” (Kussolj, tesó, a národnyákok a királyok! – talán így lehetne pestiesre fordítani).
Mindezek ellenére, a národ-nyákságot, mint életfelfogást, és szűkebb értelemben, mint zenét, egyébként a boldog békeidőkben se lehetett csakis egy etnikumhoz kötni, és ma sem ez a helyzet. Ha csak a zenéről beszélünk, ami csupán része a jelenségnek, Horvátországban például vannak hivatalos helyről támogatott „saját” národnyák énekesek (csak nem úgy hívják magukat), de ezeknél sokkal népszerűbbek a szerb és a bosnyák folkerek. Hiába, az eredeti – az eredeti. Lehet, hogy ezt egyesek el sem hiszik, de ismerek bácskai-bánáti magyar fiatalokat is, akik bizony národnyák zenét hallgatnak és úgy vélik, hogy ebben nincs semmi kifogásolható, hiszen „jót bulizni csak ilyen zene mellett lehet”.
Dr. Dragan Koković kultúra-szociológus az e-novine említett körkérdését kommentálva többek között ezt mondta: „Sem a fiatalabb, sem az idősebb korosztályoknál nincsenek kulturális értékek. Azok eltűntek, mert túlélési stratégiákkal foglalkozunk, az állam pedig nem tesz semmit annak érdekében, hogy ez az általános állapot megváltozzon. Amennyiben rendbe akarjuk hozni az életeinket, be kell vezetnünk a kultúrát, mert a kultúra az emberek életmódja”.
Balašević még 1986-ban énekelt a národnyákokról, akik mindent uralnak, minden „struktúrában” ott vannak. Amikor rákérdeztek, elmagyarázta, hogy a národnyákok alatt nem énekes kollégáit érti, hanem egy jelenséget, egy embertípust. Arra kérte őket, hogy „hagyjatok már nekünk is valamit”. Nem hagytak. És ha a minapi óbecsei esetből indulok ki, nem sok reményünk maradt.
Márton Attila
