trg_fontaneVisszadobták a munkaügyi törvény javaslatát. Hogy Vučić a társadalmi elégedetlenségtől ijedt-e meg, vagy a koalíción belüli viszony volt az ok, nem tudni.
Szerbia ura sietett megjegyezni, hogy akár egy hónap alatt meglesz a törvény, ezúttal a szakszervezetek véleményére is adnak, de „de ez nem jelenti azt, hogy elfogadják minden követelésüket”.
Közben mintha a megtépázott tekintélyű gazdasági miniszter népszerűségi mutatóit szeretné növelni egy kutatás, amelyet – láss csodát – még decemberben végeztek el a Nemzetközi Republikánus Intézet és a Strategic Marketing szervezésében.
Eszerint 1.200 embert kérdeztek. 24 százalék elégedetlenségét fejezte ki, 29 pedig részben elégedett.
Elsősorban a miniszternek azt a szándékát támogatják, hogy rendet akar teremteni az állami ügynökségekben, és véget vetne a nem célszerű költekezésnek, valamint végigvinné a reformokat. A legtöbben azt kifogásolják, hogy nem visel gondot a munkásokról, és nincs kellő politikai támogatottsága.
A megkérdezettek 59 százaléka támogatja a munkaügyi törvény módosítását, és háromnegyede csökkentené a személyi jövedelemadót.
Ha ez így van, akkor miért nem fogadta el a munkaügyi törvényt a kormány? Miért kell azt „átdolgozni”?
Saša Radulović, akit egyesek a „munkaadók” képviselőjének tartanak, újabban azáltal is elhíresült, hogy kiderült: olyan nyugdíjreformot akar, amely 200 eurós minimumot biztosítana az állam részéről, a többit pedig mindenki biztosítsa magának – magánnyugdíjpénztár, banki spórolás, szalma alá elrejtés stb. – ahogy tudja. Persze, most is a sajtó volt a hibás, amely rosszul mondta, persze, kiderült, hogy ez nem igaz.
Nem titok, hogy Vučić önmagát és pártját az amerikai Republikánus Párt szerbiai megfelelőjének tartja. Vagy legalábbis azzá szeretne válni. Az amerikai republikánusok enyhén szólva sem voltak a munkásjogok védelmezői, és az is közismert, hogy Amerikában egyrészt az (ultra)konzervatívak szavaznak rájuk, a fegyvergyárosok, kőolajbárók és egyéb nagytőkések pedig pénzelik a Nixon, Reagan és a két Bush nevével fémjelzett pártot.
Érezhető az is, hogy irányított médiakampány folyik azzal a céllal, hogy a „miért legyen nektek jobb, mint nekünk“ gondolkodásmód révén a privátoknál görnyedezők, úgymond bosszúból, a náluk „szerencsésebbek“, az államtól fizetést kapók ellen forduljanak.
A hatalomtartók igazi célja a szakszervezetek kiiktatása. A magánszektorba a szakszervezetek szinte be se tehetik a lábukat – a dolgozókat nagyon könnyű megfélemlíteni, az állami szektorban pedig még léteznek, sőt ébredeznek – bizonyíték erre a munkaügyi törvény elleni kiállásuk.
Nálunk a munkások 26 éve a nációt választották az osztály helyett, a nacionalizmus több ízben is a pokol fenekére küldte az országot, a munkásosztály eltűnt. Ama híres Október 5. után olyan privatizációs törvényt hozott meg az akkori hatalom, amely az egykori önigazgatókat (mennyiben volt az, mennyiben a pártbürokrácia döntött – más téma) lesöpörte az asztalról és – nem érdeklődve a tőke eredete iránt – ócskavassá tette mindazt, ami még Miloševićet is túlélte.
Egy olyan országban, ahol ellenzéki pártból van egy (és az sem tud magához térni a választások utáni vereségéből, továbbá nem mellékesen média- és jogi üldözésnek van kitéve), ha szakszervezetek sem lesznek, vagy azokat is sikerül a hatalomnak magához csalogatnia, zavartalanul lehet uralkodni. Egy ilyen politikai berendezés kiváló táptalaja az úgynevezett neoliberális kapitalizmusnak, amelyet már Amerikában sem tart mindenki jónak, de hatékonynak sem.
Lehet ugyanis 10-12 órán át éhbérért dolgoztatni embereket, hiszen az ilyen munkáért is sorban állnak sokkal többen, de ebből nem lesz gazdasági fellendülés. Nem lesz, aki vásároljon. Kivéve, persze, ha Kínáról van szó, amely olcsó kivitelre termel, na de ott is egyre több gondja van az egypárti (nevében kommunista, de valóban államkapitalista) hatalomnak a jogaikat emlegető munkásokkal.
Az állami szektort Milošević is, meg az utána következők is saját embereikkel duzzasztották fel, de Radulović nem akarja látni, hogy ezt tették jelenlegi munkaadói is. Inkább arról beszél, hogy az állami szektorban 100 000 a felesleg. Ugyan milyen alapon állapítják majd meg, hogy ki a felesleg és ki maradhat? Itt zárul be a kör.
BMB
