trg_fontaneA kézműves mester a szekérre már napokkal az indulás előtt elkezdte rakodni a portékáját, rendszerint a „vásáros ládákba“, melyek keresztmetszete felfelé szélesedő trapézalak volt a szekérderék alakja miatt. A vásárokon kínálgatták szépségeiket, jött az alku és a tenyérbecsapás.
Régen az inasok az idősebb mesterektől tanulták, vagy inkább lesték el a szakma fogásait. Az előre megbeszélt inasévek letelte után „szabadulhattak fel“, vándorolni mentek, később „mesterremeket“ készítettek. Ezután megnyithatták saját műhelyeiket, vagy, az akkori divat szerint egy, a szakmából megözvegyült asszonyt véve el feleségül, elkészítették saját szerszámaikat és így vitték tovább a szakmát.
A gyáripar megjelenése előtt a kézi munka szerves része volt az életnek. A gépek megjelenésével a kézi munka iránti kereslet csökkent. Egyes munkafolyamatok betanított- és segédmunka megnevezéseket kaptak, és lassan kialakult még a szakszervezetek hatására a munkavégzés nehézségi fokozatát követő kereset-, vagy bérkülönbség is. A kézművesség egyes ágazataiban a termékek egy része ma a dísztárgy kategóriában vagy a különleges produkciók kategóriájában készül, másoknak szűkös megélhetést biztosít a munkájuk. Bár a kézművességen a tömeggyártás, a gépesítés és az automatizálás sokat rontott, és néhol jelentősen átalakította a kézügyességet vagy fizikai erőt igénylő szakmákat, azokat mégsem tudta teljesen kiszorítani. Ennek egyik oka valószínűleg a kézműves termék tartósabb volta, másik oka az embereket vonzó egyedi jelleg. Viszont a ma kézművese, ha nem törekszik összhangba hozni készítménye jellemzőit a kereslettel, áruit nehezebben tudja eladni.
A kora középkorban a kézművesség ágazataiból, egy szakma vagy rokon szakmák szerint, városban vagy még nagyobb területi egységben szerveződött önkéntes társulások, céhek alakultak ki, melyek egyúttal érdekvédelmi és érdekképviseleti szervek is voltak. Működésüket az illetékes hatóság által kiadott, időnként megújítandó céhszabadalom alapján a testületileg hozott határozati pontok szerint fejtették ki. Ezeket a szabálypontokat a mindenkori világi és egyházi szabályokhoz igazítva hozhatták létre.
A céhek szigorú szabályrendszer alapján működtek, naplót és könyvelést vezettek, kérelmeikhez ügyvédet, az események, a pénztárkönyv, s az egyéb iratok vezetéséhez pedig jegyzőt alkalmaztak, elsősorban soraikból. Többnyire kétkulcsos céhládával, vagy pénzesládával, s az uralkodó által is elismert saját pecséttel rendelkeztek. A „Láda” az egész céh jelképe volt, a nyitott láda előtt tilos volt rendetlen öltözékben megjelenni vagy bármilyen alantas viselkedést tanúsítani. Körzeteikben nemcsak szabályozták az iparosok számát a betelepülés meggátlásával és a nehezített mestervizsgai követelményekkel, hanem limitálták a minőséget és az árakat is. A készítmények ellenőrzése a bejárómester által, a mesterremek elbírálása a céh vezetője és két céhtag jelenlétében történt a vándorlást követően, melyet a legény a vándorkönyvével tudott bizonyítani. Sikeres vizsgát követően mesterlevelet kapott. Néha a mesterré avatás költségei olyan tetemesek voltak, hogy a legényből emiatt soha nem lett mester. A legkésőbb belépett, azaz legfiatalabb mestert szolgáló mesternek hívták, feladata volt tűz esetén a céhtagok riasztása, s összehívni a mestereket céhgyűlésre, egyházi szertartásokra, temetésre, céhlakomára vagy épp rendkívüli gyűlésre.
Az Atyamester volt a legények legfőbb gondviselője, hozzá tartozott a szállás, ő irányította a dékányon keresztül a legénycéheket. A hitelesítés fontosságára jellemző pl. hogy már a kora középkortól (14. század) fogva elterjedt, majd később kötelező volt az ötvösmestereknek a céhmester előtti bemutatása próbára, aki a sikeres próba után beütötte a tárgyba a céh mesterjegyét, és a minőségi tanúsítványként szolgáló próbabélyegzőjét. A céhes mesterjegy-beütőt később felváltotta a saját mesterjegy beütők alkalmazása, az ötvösök után előbb a kőfaragóknál, majd a fegyverkovácsoknál.
A világi hatóság 1805-től céhbiztos útján tartotta kézben az állandó ellenőrzést, és a céh határozatai elleni fellebbezések fóruma is volt.
A falvakban, majd a földbirtokokon is létrejöttek a városi céhek hatásait ellensúlyozó, de nem a szabad akaratukból szervezkedő háziipari foglalkozást űzők céhei, melyek azonban főleg a mezőgazdasági foglalkozások művelőiből alakultak ki (pl. mezei grófok, pásztorcéhek, halászcéhek, kertészcéhek, vincellércéhek, kapáscéhek, szántócéhek, kosárfonócéhek stb.)
Később a céhek megszűntével (Mária Terézia, 1872. VIII. törvény), létrejöttek a munkamegosztás alapján termelő nagyobb műhelyek, és az érdekképviseletet a szakszervezetek kezdték ellátni. A manufaktúra mai jelentése olyan művészi tárgyak elkészítését is jelenti, amelyek gyárban, műhelyben (iparilag) készülnek ugyan, de jelentős kézi munka testesül meg bennük. Ilyen termékek például a porcelán, a kerámia, és egyes textíliatermékek, illetve a különleges, csak egyedileg gyártható tárgyak, hangszerek, orgonák stb.
(Folytatjuk)
B.M. (Forrás: Wikipédia)
