trg_fontaneA politikusok a médiára kizárólag mint eszközre tekintenek, eszközre, amely segítségével könnyebben megvalósítják céljaikat – ezt nyilatkozta a minap a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete Végrehajtó Bizottságának elnöke.
Nedim Sejdinović szerint a politikusok nem tudják megemészteni, ha a média ellátja feladatát, vagyis, ha a hatalmat ellenőrzi, sőt, fenyegetőznek, ha nem tetszenek nekik a médiajelentések.
A médiumok megzabolázása, az újságírók médiamunkássá való alacsonyítása és a közpénzekből (értsd: mindannyiunk pénzéből!) pénzelt nem is rejtett pártbiltenek, sajnos, jól ismert és többször megtapasztalt jelenségek az itteni újságírók, médiadolgozók, de még az odafigyelő médiafogyasztók számára is.
Lehet, hogy ismerik Balašević egyik leghíresebb dalát, a Szabadon élni címűt (Živeti slobodno). Ebben van egy sor, amely szabad fordításban valahogy így hangzik: „De, amint szó esik a változás fantomjáról, megvillannak a sisakok”… Így van ez, sajnos, ma is a médiában, csak éppen nem a sisakok villognak, hanem a párthuszárok dühe.
Amennyiben az Olvasó figyelmesen követi ezt a lapot, akkor tudja, hogy viszonylag gyakran és rendszeresen volt párthuszárok dühének célpontja. Itt jut kifejezésre a magánlap egyik előnye: nélkülözhet, meg is szűnhet pénzhiány miatt, a dirigált reklámok elmaradása miatt, a politikai alapon osztogatott támogatások híján, de legalább nem lehet bevonni semmiféle „esernyők” alá.
Talán még soha nem volt ennyire rossz a médiahelyzet szeretett kis szemétdombunkon a fene nagy demokrácia beköszönte óta, mint az utóbbi időben.
Az imént sajnálatosnak neveztem ezeket az állapotokat. Ám magánál a médiahelyzetnél is sajnálatosabb, hogy nincs újságírói szolidaritás. Ennek talán az az egyik oka, hogy újságírók se nagyon maradtak már a porondon. Médiamunkás viszont annál több van.
Érthető ez, hiszen valamiből meg kell élni. Ezt kidomborítani, ezt szajkózni, amazt elhallgatni, alákérdezni, meghunyászkodni, ingyenreklámmal teletölteni a hasábokat, a műsorperceket… Van az a pénz!
Hosszú távon nem fizetődik ki, mégse. Az újságírók társaságából kinézik az ilyent, sőt néha még újságíró-egyesületek is hallatják a hangjukat (ha másra nem, figyelemfölkeltésre jó). A „haszonélvező” politikai erőnek pedig – igaz, nem törvényszerűen – visszaüthet az ajnározás, a túltengés, az, hogy csak az ő hangja hallatszik és, hogy a szekerét tolták ama bizonyos sajtómunkások.
Márton Attila
