trg_fontane
Nem nagy a sor, a hodályszerű önkiszolgálóban alig-alig lézeng valaki. Egy pénztárnál álldogálnak csupán. A néni kártyával fizet, kivárjuk. Előttem csupán egy bácsi, nem sok mindent vásárol, gyorsan megleszünk.
– Još nešto?
– Semmi mást…
A pénztárosnő nem válaszol. Értette-e vagy sem, ezt csak ő tudja. Beüti a beütendőket a gépbe…
Az öreg poénkodik egy kicsit, szerbül. Valami biciklit emleget. Mosolyog a pénztárosnő, én nem igazán hallom, miről van szó, alighanem önmagát figurázza ki, saját életkorával viccelődik.
Az adásvételnek vége, indul az öreg, indulnék én is közelebb a pénztárhoz, mire így búcsúzik a vásárló a pénztárostól:
– Viszontlátásra!
A harminc körüli fiatalasszony arcán átsuhan egy gondolat, vagy érzelem, de nem mond semmit. Hallgat. Úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit.
Ránézek a csíptetős igazolványára, rajta a neve. Szerb név.
Néhány másodperc és szinte egyszerre mondja a bácsi is, meg még valaki – már távozóban, hogy:
– Doviđenja!
Erre már válaszol a fiatalasszony is:
– Doviđenja!
Én meg kifizetem a kenyeret. Ništa više, nemam sitno, hvala, doviđenja. Már megyek is, de közben azon eszelek, hogy ezek ketten vajon mit gondolnak. Szerintem mindkettő meg van győződve arról, hogy neki van igaza. A bácsi úgy van vele, hogy Becsén tudjon már magyarul is az elárusítónő, legalább annyit, hogy viszontlátásra… Az asszonyka pedig lehet, hogy úgy van vele, hogy tud az öreg szerbül, beszélt is velem, csak provokál.
Mindkettőnek igaza van – a saját szemszögéből.
Így élünk mi manapság. Multi-akármi, meg tolerancia (ez utóbbi jelentése: elviselés, engedélyezés, megtűrés). Erről híres „a” Vajdaság.
„Fele-fele városnak” egyik fele nem beszéli a másik nyelvét, minek is, anélkül is boldogul. A másik fele meg beszéli, amennyire beszéli, a másik nyelvet, de általában foghíjasan, gyötörve a nyelvet is meg önmagát is, nehezére esik. Merthogy valaha…
Merthogy a Monarchiában (őseink ellene való felkelését ünnepeljük nemsokára) a marhalevelek is 20 nyelven íródtak. Utána meg jött a Говори државним језиком. Utána jött az, amiről „mi” nem szívesen beszélünk, majd az, amiről „mi” szívesen beszélünk, „ők” meg nem (nem is nagyon tudják, hogy miről kéne).
Utána negyvenegynéhány év „átkos”, nagyon rossz volt nekünk, csak azt akkor még nem tudtuk. Majd megmagyarázták, meggyőztek „minket” is, „őket” is, arról, hogy át lettünk verve. Hogy nem az volt, aminek látszott, hogy nem tudtunk kibontakozni, mert átverés a testvériség, meg kölcsönből éltünk (most meg kölcsönből NEM élünk, de öntudat – az van!). Közben az okosabbja, „mienk” is „övék” is, elment innen.
Ma ott tartunk, hogy „ők” nem tudnak a „mi” nyelvünkön, merthogy az „övék” a hivatalos. Hivatalos a „miénk” is, de…
„Mi” meg tudunk az övéken. De csak úgy, amennyit muszáj… Mer’ a Szlóbó, meg a Sejsej… „Nekünk” az időt a Gálnoémi mondja be, és nagyon izgulunk, hogy Stohllal minden rendben lesz-e.
Azt mondja nekem egy tizenéves, a „mieink” közül, ki az a Bajaga? Én hülye meg majd lefordultam az székről. Nem tudja, ki a Bajaga? „Há’, mé’, nem hallgatok szerb zenét”.
Én meg „akkó gyüttem rá”, hogy dinoszauruszok vagyunk már mi, az elveszett generáció, akik Kikit rágtak, meg Bazookát, akik a tengerre azt mondtuk, hogy a miénk, akik Branko kockicán nőttünk fel és a szlovén árura esküdtünk. Meg a rockra (a metáltól a punkig). November huszonkilencedikére disznóvágásra mentünk, vagy éppen vágtunk. Akiket azzal „bolondítottak be”, hogy tiszteld a másságot, de ismerd is meg. Ezt az átverést!
„Bajaga = szerb zene.” A fene gondolta volna, hogy amikor a Zažmuri-ra táncolt (medvetáncot), a Brejkerstől ordította, hogy „Biti isti, biti poseban, biti slobodan, biti samo svoj!“, hogy ez szerb zene. Mert hallgatott az ember Pankrtit is (szlovén?), Kud Idijotit (isztriai, tehát horvát???), Bosst (a.k.a The Bruce) – az meg amerikai. Meg Maident – jé, az meg angol.
„Kör közepén állok, körbevesznek jó barátok…”.
Lehet-e barátod „amazok” közül, kedves tizenéves? Hisz nem tudsz „róluk” semmit. Meg „ők” se „rólunk”.
Tisztelet a kivételnek.
És nem csak udvariasságból…
Márton Attila
