A község napjáról, utólag – Miről szól az ünnep?

Annak idején nem ment könnyen Óbecse napjának beiktatása. Néhány éve június 28-át jelölték egyesek, ami a városi státus elnyerésének napja, így logikus választásnak tűnik, de egyben Vidovdan is, tehát nagyon könnyen megtörténhetett volna, hogy az ünnep mégse legyen közös. Ez az indítvány ugyanis két-három szavazat híján nem kapott többséget.

Végül, 2009-ben, úgy döntött – szavazattöbbséggel – a községi képviselő-testület, hogy augusztus elseje legyen a község napja. Ez egyben az Egyenjogúság Napja is. 1774-ben ezen a napon Mária Terézia magyar királynő a kiváltságokról szóló második rendeletével megerősítette a Tisza menti koronakerület lakosságának adott kiváltságokat és azokat a nem szerb lakosságra is kiterjesztette.
Jelentős napnak hirdette az akkori hatalmi koalíció január 27-ét, a II. világháború és az 1942. évi razzia ártatlan áldozataira való megemlékezés napját, május 6-át, vagyis a Đurđevdant (Szent György napja a Szerb Ortodox Egyház által használt naptár szerint), augusztus 20-át, Szent István napját és november 1-jét, Halottak napját. A község napján emlékeznek meg 1091-ről is, amely évben első ízben említették írásban Becse nevét. Ez a dátum szerepel egyébként Törökbecse címerében is.
A szerb radikális párti Nebojša Kolarski 2009 február 18-án azzal érvelt, hogy augusztus 1-jén csak a magyarok kaptak kedvezményeket, a szerb közösségnek ez a dátum semmit sem jelent. Sőt, megfogalmazása szerint a „szerbeknek egyedülálló joga volt ezekre a területekre”, de „még az osztrák császárnő” döntése előtt más népeknek is megengedték az idetelepülést stb.
A megboldogult Páll Sándor, a VMDK akkori elnöke népszavazást javasolt a község napjának kijelöléséről és azt javasolta, hogy az a nap legyen Óbecse napja, amelyen a legtöbb óbecsei született.

Vita folyt Óbecse új címeréről is

A címert 2009 januárjának végén fogadták el, szintén az akkori koalíció szavazataival. Az indoklás szerint: „… a címer azt a címert ábrázolja, amelyet 1800-ban a kiváltságokról szóló harmadik rendelettel II. Ferenc német-római császár, illetve I. Ferenc magyar király adományozott a Tisza menti koronakerületnek, megerősítve ezzel azokat a kiváltságokat, amelyekben 1751-től részesítették a koronakerület lakosságát. A címer a szerb és a magyar nemzet együttélését juttatja kifejezésre a községben.”
A szerb radikálisok és az újszerbiások természetesen ellenezték az új címert is, de nem tartotta azt jó megoldásnak Páll Sándor sem: „A címer nem felel meg, hiszen a címeren látható latin írás fordítása így szól: a Tiszán inneni kiváltságos koronakerület pecsétje. A pecsét nem csak Óbecse városát illeti meg, hanem minden települést, amely ide tartozott Titeltől Martonosig. Ez nem városunk sajátos, egyéni, különálló jelképe, annál is inkább, mert az óbecsei község nem örököse a Tiszán inneni koronakerület területének” (Magyar Szó, 2009. január 31.).
Nem örököse, hiszen nincs is örököse, de Óbecse volt a koronaterület székhelye.
Páll azt is kifogásolta, hogy a címeren nem a magyar korona látható, hanem a Habsburgoké. Egyértelmű, hogy a címer felett nem a magyar Szent Korona látható, de azon belül igen. A felső, piros alapú részen két angyalka tartja a magyar Szent Koronát, az alsó, kék, részen pedig Sárkányölő Szent György látható.

A koronakerület évszázada

Augusztus 1. község napjává történt kihirdetése valójában kompromisszum eredménye volt. A Tiszai koronakerülethez való visszanyúlás hosszan tartó békés együttélésekből és a rövid, de véres etnikai háborúkból álló óbecsei történelem egyik közös és szép időszakának felidézése.
Pejin Attila történész így vélekedik a Tiszai koronakerület létrehozásáról (Magyar Szó, 2012.8.27.): „1751-ben szervezte meg a bécsi udvar a kiváltságos kerületet, amelyhez a Sajkás kerület megalakítása után 10 község – Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Szenttamás, Turia, Bácsföldvár – tartozott, s ez a szám állandósult. Ókanizsa, Zenta és Óbecse mezővárosi kiváltságokat is kapott piac- és vásártartási joggal, ami elősegítette a kézművesipar és a kereskedelem fejlődését ezekben a városokban. Igaz, hogy a Tiszai kerület kiváltságai elmaradtak a történelmi Magyarország egyéb kiváltságos kerületeinek (Jászkun kerület, Hajdú kerület) előjogaitól, mégis többlet volt ez Magyarország jelentős részéhez képest; bár a lakosság – leszámítva a kuriális nemeseket – úrbéres jobbágy volt, a kerületi kiváltságok (pl. a kisebb adóterhek, szabad halászati és legeltetési jog) megélhetést kínáltak mindenkinek.
Ennek jelentősége akkor mutatkozott meg, amikor a kiegyezést követően sor került a kerület formális felszámolására (örökváltsági szerződés), ennek nyomán pedig a közlegelők felosztására (járásosztás), ami a lakosság drasztikus társadalmi-vagyoni rétegződéséhez – pontosabban: tömeges elszegényedéshez – vezetett. Ez a történelmi sorsközösség azonban nem vezetett valamilyen regionális azonosságtudat kialakulásához, ami elsősorban az itt élő etnikumok (elsősorban magyarok és szerbek) nemzeti öntudatának erősödésével magyarázható, ami háttérbe szorította a regionalitást, ha annak valamilyen csírái léteztek is addig.”
Regionális identitástudat ma már talán van, lehet, talán Tisza menti, talán bácskai, sokaknál vajdasági. Augusztus elseje azonban nem ivódott be a köztudatba, talán azért is, mert nem egy „egyszerű” dátum, magyarázatra szorul.
Azokba a történelmi időkbe nyúlik vissza, amelyekről nagyon keveset, de talán egyáltalán nem tanultak, nem tanulnak az iskolákban, amelyekről játékfilmek nem szólnak. Számítógépes játékok és tévés dokumentumfilmek meg egyáltalán nem.
Itt-ott talál említést a történelem, a bácskai-bánsági történelem iránt érdeklődő azokról az évtizedekről, nagyjából annyit, hogy a betelepítések és a fejlődés évtizedei voltak. Egy békés évszázad, amelynek a véres 1848/49 vetett véget.
És az már számunkra, magyarok számára, a dicsőséges, de elbukott polgári forradalom és nemzeti szabadságharc bő másfél éve volt, a szerbek számára meg általában a magyar elnyomás ellen és a nemzeti önállóságért folytatott harcé.
Visszakanyarodva a Tiszai koronakerülethez, amelyet valójában az 1848-as események szüntetnek meg, Pejin (ugyanott) erről így írt: „Később sem érezte senki szükségét annak, hogy ezzel kapcsolatban valami változzon: sem a történetírás, sem a politika. A kerület megalapításának 250. évfordulója 2001-ben szinte észrevétlenül múlt el. Amikor pedig a kilencvenes években a ’rendszerváltás’ nyomán lehetőség kínálkozott a volt szocialista városnapok helyett újakat választani, Zenta természetesen a csatát választotta, Magyarkanizsa az ún. ’első zentai csatát’ (máig érthetetlen számomra ez a választás), s csupán Óbecse döntött a második (1774-ben kiadott) kiváltságlevél dátuma, augusztus 1-je mellett, igen szerencsésen, hiszen ez az adománylevél a betelepülő magyarságra is kiterjesztette az eredetileg csak a szerbeknek adományozott előjogokat. Történelmi lehetőség kínálkozott akkor a Tisza-vidéki települések számára, hogy az elmúlt évtizedekben egy közös dátumot választva városnapnak mintegy felidézzék régi közös múltjukat, s újra szorosabbra fűzzék regionális kötődésüket. Kinek a bűne-mulasztása ez: a történészeké, akik szinte ’elsikkasztották’ e kerületet? A politikusoké, akiknek érthetőbb és felfoghatóbb nemzeti, semmint regionális (netán lokális) közösségekben gondolkodni?”.
Föltételezem, hogy Pejin szónokinak szánta ez utóbbi kérdését, hiszen a választ a kérdés gyakorlatilag tartalmazza. Tovább szőve a „történetet”, feltevődik a kérdés, vajon csakugyan „érthetőségről” van szó, vagy inkább tudatos manipulációról? A nacionalizmus, nem csak nálunk, a politikailag legkifizetődőbb áru.

Mit is tudunk?

Óbecsének tehát van valamije, amire büszke lehet, olyan városnapja, amely a békéről és a fellendülésről szól és nem sért senkit.
Talán ezért több figyelmet kellene szentelni az ünnep történelmi hátterének, nem pedig leredukálni azt halászléfőzésre, kirakodóvásárra és ilyen-olyan zenei eseményekre. Jó dolog a népünnepély, leengednek az emberek, forog a pénz is, de ne csak erről szóljon a község napja. De más ünnepek se!
Szép dolog volt a községi díj bevezetése, amely díjat/díjakat augusztus elsején adnak át, de ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az ünnepet magukénak tudják az óbecseiek, péterréveiek, földváriak…
Az ünnep tehát ne csupán külsőségekből, eszem-iszomból álljon. Különösen ne ez, amely a közös boldog múltról is szólhatna és üzenete lehetne a ma nagymértékben etnikai gettókban élő és gondolkodó fiatalok számára.
Nem utolsósorban – a kísérő történelemtanítás sem ártana. Nehogy itt is odafajuljon a helyzet, mint Újvidéken, ahol a 8-10 éves kislány rácsodálkozik a magyar szóra, mert olyat még nem hallott, de azt sem érti, hogy hogy kerülnek ide magyarok… Mit is tudunk egymásról, meg a közös történelemről?

Márton Attila