trg_fontaneFebruár elején szinte valamennyi médium értesített arról, hogy a Szerbiai Munkaadók Uniója (UPS) dörgedelmes közleményt adott ki, mely szerint a sztrájkoló tanárok húzzák be fülüket s farkukat, mert ahhoz képest, hogy mennyit dolgoznak, kitűnően keresnek.
Persze, minden tanársztrájk alatt ugyanaz a reakció: van három hónapos szünetük, meg naponta megtartanak 4-5 órát és kevés nekik a 38 ezer dinár, miközben a melós ledolgoz 10-12 órát és örül, ha hazavisz 20 ezret! Vagy így valahogy…
Érdekes, hogy ugyanez volt az érvelés a miloševići uralom alatt is (mellékesen, most éppen Szlóbó egyik párttársa a szerbiai oktatásügyi miniszter).
Abban a korszakban egyedül a tanárok mertek sztrájkolni és a média – akkor is, most is – a „pofátlan tanárok” ellen hangolta a népet.
Persze, ilyenkor nem sok szó esik arról, hogy a tanár készül az órákra, hogy az adminisztrálás, a szülőkkel való kapcsolattartás állandó és folytonos feladat, hogy a tanárok évi szabadsága nem akkor kezdődik, amikor kicsöngetnek júniusban, hanem július közepén, és hogy augusztus második harmadában vége van. Biztos nincs ki a napi 8 óra, de ember legyen a talpán, aki napról-napra 8 óra hosszán át tudna tanítani – különösen a mai fiatalokat. De arról sem, hogy a tanári munka felelősséggel jár, mert egy tanár (feltéve, ha jó tanár és elnyeri a diákok bizalmát) nemcsak tanít, hanem nevel is (egyre inkább egyedüli „szülőként”, hiszen a mai szülők nagy része alig-alig foglalkozik a gyerekével). És, nem mellékesen, a tanársághoz kell az egyetemi diploma.
Amúgy meg groteszknek tartom, hogy az UPS egyáltalán szólni mer. Tőkéseink inkább azzal foglalkoznának, hogy ők miért adnak fizetés helyett könyöradományt, miért jelentik be minimális fizetésre a munkásokat (ha egyáltalán bejelentik őket!), miért nem adják meg a munkásnak járó szabadságot, miért nem fizetik a törvény által megszabott túlóra-díjakat…, hogyan lehetséges az, hogy felveszik az államtól a munkahely-teremtési támogatást, az új munkást viszont egy éven belül elbocsátják, vagy új munkásként tüntetik fel azt, akit átirányítanak saját másik üzemükből stb. Tényleg, miért nincsenek ebben az országban (működő) szakszervezetek magáncégekben? Mert az emberek félnek. Kitől? Az újbeszédben „munkaadóknak” nevezett tőkésektől.
Az is érdekes, hogy az UPS arra panaszkodik, hogy a munkaadók kénytelenek pénzt költeni a felvett munkaerő képzésére, és a tanárokat okolja az iskolából kijövők alacsony tudásszintjéért.
Leszögezem, hogy vannak rossz tanárok. Nagyon is sokan.
Ennek több oka van. Az első talán az, hogy nem a diákok véleménye alapján történik a tanárok értékelése. Nálunk az kap munkát (tanárit is), akinek van kapcsolata: pártvonalon vagy személyes vonalon. Tisztelet a kivételeknek. De ki az, aki tanár marad? Nem az, kit a gyerekek jó tanárnak tartanak (márpedig a diákok és nem holmi párthuszár igazgatók és miniszterek tudják ezt elbírálni), hanem az, aki más munkát nem talál, vagy az, aki nagyon szereti ezt a hivatást – ez ugyanis hivatás, nem egyszerűen munka. A jó szakemberek ugyanis az esetek többségében be sem teszik a lábukat az iskolába, hiszen egy programozó, egyetemi diplomával, lazán megkeres 100 ezer dinárt havonta – igaz ott gyakran 10 órás a munkaidő. Arról nem is beszélve, hogy nem akar, sőt nem is tudna minden diplomás tanár lenni.
Valóban a tanárok tehetnek arról, hogy a diákokat elárasztották számukra teljesen felesleges tantárgyakkal és tartalmakkal?! Például, miért tanul filozófiát a villamossági szakközépiskolás? Tudom én, hogy sokoldalú, önállóan gondolkodni képes egyedeket kell kinevelni, de valahol meg kellene húzni a határt. Avagy, miért kellett bedobni az órarendbe a hittant (amelynek a polgári nevelés az alternatívája – miközben a középiskola negyedik évében ott van az alkotmányismeret…).
Vagy a tanárok tehetnek arról, hogy a minisztérium 30-as létszámú tagozatokat tart normálisnak, miközben a kísérleti („elit”) szakokon a norma 20 tanuló? Miközben a magániskolákban 6-15 fősek a tagozatok. Lehet-e 30 fős osztályokban normálisan tanítani? A kísérleti osztályok létszáma bizonyítja, hogy a minisztérium tudja a választ a kérdésre. A minisztérium jelenleg a tagozatok száma után fizet, de már bejelentette, hogy hamarosan a tanulók száma után fizet majd (ismét 30 fős normával). Ezzel valójában azt üzeni, hogy a tanárok senkit se buktassanak meg, mert ha nem lesz diák, akkor nem lesz munkájuk. Vagyis, nem a minőség a fontos, hanem a mennyiség. Így vesztették el tekintélyüket az iskolák. Így került a középiskolai diploma a valamikori elemi iskola diplomájának a szintjére – csak akkor nem szerzi meg a nebuló, ha nagyon nem akarja. A tudásszint pedig olyan, amilyen. Nem az jár jól ebben az országban, aki tud, hanem az, aki „ügyes”, van kapcsolata. Hányszor a tanár arcába vágják ezt az ifjoncok – és a tanár erre nem nagyon tud válaszolni, nyel egyet és örül neki, ha nem kap a pofája.
Középiskolákba úgy is be lehet kerülni, hogy a lurkó a 20-20 matek és anyanyelv pontból 1-1-et kap a felvételin. Könyörgöm, mit tud az, aki nyolc év után a húsz példából véletlenül eltalálja a választ egyre?
Merthogy a törvények olyanok, hogy a tanárt semmi sem védi. Merthogy 34 igazolatlannal is lehet 3-as a magaviselet, merthogy az osztályfőnököknek egy teljes közigazgatási eljárást kell lefolytatniuk a pimaszkodások, erőszakos cselekmények elkövetőivel szemben. És ha az eljárásba hiba csúszik, akkor a tanár a hibás, az elkövető meg röhög. Diákot óráról kitessékelni elvileg nem is szabad. Mit tehet a tanár, ha odamegy hozzá osztályzatzáráskor a felbőszült szülő, aki első ízben jár gyereke iskolájában, és aki ordítozni kezd a tanárral? Semmit. Behúzza a vállát és örül, hogy „ilyen kevés munkáért ilyen jól megfizetik”, ugyebár.
A tanárok tehetnek-e arról, hogy nálunk az iskolák is pártzsákmány? Hogy az igazgató irányában az a követelés, hogy legyen lojális a miniszter iránt, sőt elsősorban az őt posztra segítő párt iránt?
Annak idején, az ólomszürke kilencvenes években, amikor miniszterünk pártja uralkodott felettünk, az a fáma járta, hogy Magyarországtól Kanadáig örültek az itteni szakembereknek – középiskolai vagy egyetemi végzésűnek. Volt ugyan az akkori iskolának is sok hiányossága, de a mai szülők a saját gyermekeik példáján győződnek meg arról, hogy a mai iskolarendszer köszönő viszonyban sincs az akkorival.
A tanárok tehetnek-e arról, hogy egy 1800 tanulós iskolában két kivetítő van? Hogy az iskoláknak nincs pénzük, mert az állam nem ad eleget, és hogy az iskolák minden júliusban, szeptemberben kunyerálnak a szülőktől – miközben a miniszter azt szajkózza, hogy a szülőknek nem kell fizetniük a donációt. Közben pedig a „szülői” 2500-3000 dinár nélkül nincs biztonsági szolgálat az iskolákban. Arra pedig szükség van – amiről ismét nem a tanárok tehetnek.
Egyébként ellenzem ezt a sztrájkot. Mert nem a 37 ezer dináros fizetés miatt kell sztrájkolni. Hanem mindazok miatt és ellen, amit az előbbiekben felsoroltam. Ellenzem ezt a sztrájkot, mert olyanok vezetik, akik nem értenek a politikához, a kommunikációhoz, akik nem tudnak szövetségeseket találni, hanem a tanárokat használják fel, gyalogságként, a nem sok eséllyel kecsegtető ütközetekben. Ellenzem a 30 perces tanórákat, mert azoknak a diákok isszák meg a levét (és a szülők is), a minisztériumot viszont nem zavarják a rövidített órák.
A rossz törvények, a rossz miniszterek és minisztériumok ellen kell tiltakozni. Azok miatt, akik és amelyek gúny, lesajnálás és köpködés tárgyává tették a tanári hivatást és az azt gyakorlókat, akik lehetővé tették, hogy a tanári munkahely is politikai korrupció eszköze legyen, akik a negatív szelekciót fenntartják ebben a szakmában is.
A pénz másodlagos, a szakmát, a hivatást kellene védeni. Nem utolsósorban a munkahelyeket is. Hiszen a hatalom nem arra készül, hogy többet fektessen be az oktatásba (civilizált államok ezt teszik, mert a jövőbe befektetett pénz megtérül), hanem a tanerő lefaragásával akar spórolni. A sakkban tartott tanártól nem kell félnie a minisztériumnak, de a félelemben élő és a munkahelyét a hivatástudatnál többre tartó tanártól ne sokat várjon a szülő.
Márton Attila
