trg_fontaneAz 1968-ban Óbecsén született Nagy-Abonyi Melinda négy és fél éves volt, amikor a szüleivel a Zürichi-tó mellé költözött. Akkor még egy árva szót sem tudott németül.
Múlt hétfőn pedig elnyerte a brit Booker- és a francia Concourt-díj mellett a legrangosabb európai irodalmi elismerésnek számító Német Könyvdíjat. „A könyv nagy beleérző képességgel festi le a jelenkor ébredő, és múltjával még mindig küzdő Európa képét” – indokolta választását a zsűri. A díjazott sikerregény, a Tauben fliegen auf (A galambok felrepülnek) az írónő személyes emlékeiből táplálkozik és remélhetőleg rövidesen magyarul is megjelenik. A szerző németül, írásban nyilatkozott. Svájcban sok mindent szeret, de az idegengyűlöletet, a kirekesztést nem: a szülei tíz éven át tisztítót és mosodát üzemeltettek egy olyan településen, ahol alig volt külföldi – a szomszédok félreérthetetlenül adták tudtul, hogy sem a gyerekeket, sem a szülőket nem kedvelik. Az iskolában hiába voltak jók a jegyei, a tanárok nem támogatták a külföldi diákot, aki később Zürichben történelmet, publicisztikát és német irodalmat tanult, ma pedig ír, énekel, hegedül és tanít a Zürichi Pedagógia Főiskolán.
Első könyvét Im Schaufenster im Frühling (Tavasszal a kirakatban) 2004-ben adták ki és számos díjjal jutalmazták.
– A könyv lényegében a hatalomról, a tehetetlenségről, az erőszakról és a szótlanságról szól. Annak érdekében, hogy ezeket a témákat feldolgozhassam, a német nyelvet elemeire kellett bontanom – mondja erről a szerző.
A következő könyvre hat évet kellett várni, közben ugyanis édesanya lett a jelenleg is Svájcban élő írónő. A salzburgi Jung und Jung kiadónál megjelent második regényének a témája a haza és a hovatartozás, helyszíne két kis falu – az egyik a szétesőben lévő Jugoszláviában, a másik Svájcban, Zürich mellett –, főhőse pedig Ildikó, aki nemcsak térben és időben, hanem a társadalmi különbségek között is ingázik. A regény egy Vajdaságból Svájcba érkező család, Kocsisék emberséges története.
Az írás során Melinda a Jugoszláviában gyökerező tapasztalataiból, emlékeiből táplálkozott: a zentai nagymama krémes tortái és túrós palacsintái mellett ugyanis sok mindenre emlékszik, hiszen az iskolaszünetekben gyakran utaztak szüleivel Zentára:
– Emlékszem a nyárfákra, amelyeket mindig is szerettem, a virágokra, a tyúkokra, libákra, disznókra, az istálló illatára… Még mindig látom azt a félkarú férfit magam előtt, aki minden nap a székén üldögélt a Hajduk Stankov utcában. Emlékeimben élnek az esküvők, amelyek akkoriban egész napos ünnepet jelentettek. Élnek bennem még a perlekedések, a mértéktelen evések és ivások is. Máig hallom rokonaim egyes mondatait – a fül egy nagyon intelligens szerv! –, így nagymamámét is, aki azt mondta nekem: a nyugalom a legfontosabb dolog az életben. A regényben erről még többet megtudnak az olvasók: főhőse, Ildikó sok mindenre emlékszik vagy megpróbál visszaemlékezni…
Ha vajdasági emlékeket idézünk meg, az írónő nyelve megered.
Húszéves koráig igyekezett integrálódni, a svájci minta, a teljesítményorientált társadalom elvárásai szerint élni, de idővel felkavarta lelkét a sokfajta identitás: az önkeresés részeként tanult angolul, spanyolul, oroszul, latinul is. Regénye főszereplőjének, Ildikónak az emlékei is a haza, a hovatartozás, valamint a nyelv körül forognak. Melinda azt mondja: regénye főszereplőjének sikerült magára találnia, életének különböző világai már nem „játsszák ki egymást”.
|
Ellenállhatatlan ellentmondás „Idegen kultúra, új nyelv, a Zürichi-tó melletti kis faluban érezhető társadalmi különbségek, a napi betevőért éjt nappallá téve a Mondial kávézóban dolgozó szülők: a két kislány lélegzet-visszatartva éli új életét. Ezt a belső nyomást az írónő sikerrel viszi át a meseszövésre. Az elbeszélő egy pillanatra sem kalandozik el; emlékek, képek, álmok, a hétköznapokról szóló beszámolók követik egymást szoros egymásutánban, miközben Abonyi tiszta, egyfajta belső tartás kifejezésére irányuló nyelve, amely élesen és hidegen fogadja be az életet, biztosan vezeti az olvasót fejezetről fejezetre. A Balkánról érkező, hazátlan család emberséges története az egyik oldalon, kristálytiszta nyelv a másikon: ellenállhatatlan ellentmondás.” (Alice Werner, Berner Zeitung) |
Az írónő életében a zene is komoly szerepet játszik, énekel és hegedül. A zsoltárokat éneklő zentai nagymama mellett nagy hatással voltak rá a boldog-szomorú erdélyi népdalok is:
– Szeretem a nem érzelgős népzenét, ezért foglalkozom mindig újra és újra Bartókkal és Kodállyal, de természetesen érdekel a kortárs zene is, nagy rajongója vagyok például Laurie Andersonnak. A saját munkámban megpróbálom ötvözni a zenét és az irodalmat – mondja erről.
Kedvenc szerzőit – Janet Frame-et, Antonio Lobo Antunest, Kertész Imrét, W.G. Sebaldot, Kristóf Ágotát, József Attilát, Marieluise Fleissert – szenvedélyesen olvassa újra és újra. Német kiadója pár napja közölte vele, hogy Tauben fliegen auf című regénye iránt már magyar kiadók is érdeklődnek.
Amikor arról kérdezem, hogy jó magyar szokásként sajátunkként ünnepeljünk, de ő minek vallja magát, azt válaszolja: „Én író és zenész vagyok. A munkám átível a határokon és megkérdőjelezi azokat – ennek tükrében nem tudom magam egyik nációhoz sem sorolni.”
Fehér Rózsa
