BETSEY MARISKA NAPLÓJA - Félfülle

Emútt a koncert a Pogácsán, énekőttek, Magdikánk elénekőtte a gyurgyevdánt, a Bajagán vót tűzijáték, szép vót, hallegyen.

Akkó megvótt mán a picóderi napok, meg a Becse este, maratt a tiszai főzőverseny meg a Szentistván. Mongyuk, nem is kevés eggy ekkora városra, legalább ijenkó kimegyünk a házakbú meg az udvarokbú osztan drúzsizunk eggy kicsit.
Na, megvót a Trijanon-emékezés is, innentű egy kicsit északabra. Ahogy szokás, a Párt, meg az odaáti állam és párt (ami ugyanaz) emberei fősorakoztak. Oszt a főszólaló, aki Pártunk régi kádere, ahogy kő, odamondott „brüsszelnek“, méghozzá Trijanon miatt amibű az gyün ki, hogy a Zunió csinátta a Trijanont. Pedig akkó még nagyon nem vót Zunió, még eképzelésbe se. De há mondani köllött valamit hogy a pénzeszsákot tartó odaáti tesvérek örüjjenek. A délvidéki magyar meg úgyis ehisz mindent.
De vót más is, me aszonta a kipróbátt káder hogy: „Arról sem feledkezhetünk meg, hogy 98 esztendővel ezelőtt a szégyenletes trianoni diktátum értelmében a Magyar Királyság területének mindegy kétharmadát csatolták el, és az elcsatolt területekkel 3,2 millió magyar lélek, köztük félmillió délvidéki magyar került idegen és ellenséges kézre”.
Szóva, „idegen és ellenséges”. Nem tudom, emongyák e esztet pártunk emberei szeretett koalicijós partnereiknek is, akik ezekrű az „idegenekrű és ellenségekrű” akarnak enevezni eggy várost innen ötven kilaméterre (akinek má rég vissza lett rakva itten Becsén is a szobra), meg eggy hidat Noviszádon, akik pont esztet az „idegen és ellenséges” dógot kiálcsák ki ünnepnek, akikke eggyütt szavazták meg hogy legyen mindannyiunk vajdasági zászlaja a szerb knézsevina zászlaja… Há de esztet senki se kérdezte meg tűle…
A festő rászól a folyamatosan beszélő politikus modelljére:
– Még egy szó és olyannak festem le, amilyen.
De há emúlik maj eccő ez is, valaki sír, valaki ünnepöl, valaki nagyokat nyel, valaki főhangosíccsa a tévét meg a rádiót, utánna meg maj vissza a mindennapokba. Oszt azok a mindennapok nem eppen könnyűk, nem éppen fényessek.
Épp olvasom, hogy a neten keresnek munkásokat a határba, itten Becsén. Kétszáz dinár az órabér. Aszt lenne érdekes megtunni, hogy hányan jelentkeztek. Mehogy aki birja, oszt mongyuk vasárnapot kivéve ledógoz egy hónapot nyóc órába (persze, van az több is, de így eccerűbb kiszámónni), az negyvenezer körű kap. Ha kimegy Németbe, oszt ugyanennyit ledógoz a kínai resztoránba, akkó kap másfélezer ojrót. Ami ottan semmi, de nincsen neki ideje ekőtenni, oszt ha itthon kőti e, akkó ő a jani. Há tanúttam én számtant az iskolába…
A Vezér lovagol fehér lovon az országúton. A közmunkások az út mentén kaszálgatnak.
– Hé, paraszt! Melyik út megyen Budára? – kérdi az egyiket.
Mire a közmunkás: – Megyen? És én vagyok a paraszt?
Na de a mostani mindennapok a focirú szónnak. A szerbeknek meg a horvátoknak szépen indútt, a németek kikaptak, de az uramnak a spanyol-portugál meccs teccett. Három napig asztat halgattam, hogy így a Ronáldó meg úgy a Ronáldó (me megtanúttam, hogy nem Rolandó, ahogy én gondóttam, még akaratoskottam is, hogy olyan név hogy Ronaldó nincs is), meg ez, meg az.
Közbe asztat is hallottam félfülle, hogy a magyarok má megin kikaptak valakitű, meg tán esztet az edzőt is ebocsássák, de errű mán nem akart beszénni, aszonta, kár a gőzé.
Válóper során kérdezi a bíró a házaspár gyerekétől:
– Szeretnél apáddal élni?
– Nem szeretnék – válaszolja a gyerek – mert mindig megvert.
– Akkor inkább anyádnál maradsz?
– Nem, ő is sokszor megvert.
– Akkor hol szeretnél lakni?
– Szeretnék a magyar fociválogatotthoz költözni, ők sosem vernek meg senkit.
Hát ezzel a gondolattal zárom levelem, sokszor üdvözöllek és puszillak.