BETSEY MARISKA NAPLÓJA - Haggyuk

Ojan nagyon új nincsen semmi. Lesznek választások, minimum Beográdba, oszt mind mindig tele mindenféle választások előtt van mindenhun azza hogy emelik a fizetéseket meg a nyugdíjakat. Vót aki kiszámótta, hogy a legjobb esetbe is csak visszahozzák ami vót mégmijelőtt lefaragták, de vannak akikné még arra a nívóra se lessz. De nem baj, a nép asztat kapja, amit akar.

Haggyuk.
Na de nagy esemény vót a mút hétvégin me együtt a lányunk, meg a vejünk meg a kicsi. Persze, hogy a kicsi is együtt, me asztat hozták magukka. Mit mongyak, pézé is gyüttek, me minekünk kő űket kisegíteni. Ez van, esztet kő szeretni. Kő bizony. Másképp nem megy.
Oszt panaszkodott a vejünk, hogy lemaratt a konkurszon, me hogy csak formalitás vót a konkursz. Tunni lehetett hogy kinek kő munkát kapnija. Van errű is egy vicc, de nem is bisztos hogy vicc, ahogy mondani szoktam.
Felvételizik három diák. Bemegy az első, akinek hatalmas protekciója van. Megkérdezi a bizottság:
– Mikor fejeződött be a második világháború?
– Hát talán a század közepe felé – mondja a felvételiző.
– Zseniális, fel van véve!
Bemegy a második jelentkező, akinek van egy kis protekciója. A kérdés ugyanaz:
– Mikor fejeződött be a második világháború?
– 1945.
– Egy kicsit pontosabban esetleg?
– Valamikor tavasz vége felé, tán májusban.
– Rendben. Felvettük.
Bemegy a harmadik jelentkező, akinek egyáltalán nincs protekciója. A kérdés ugyanaz:
– Mikor fejeződött be a II. világháború?
– Európában, 1945. május 6-án lépett érvénybe a fegyverszünet, a japánok 1945 szeptemberében kapituláltak.
– Hmmm. Hány embert vesztett a Szovjetunió?
– Huszonkétmillió-hétszázezer-százkettő.
– Hmmm. Név szerint?
Amúgy meg, ahogy má montam, semmi különössen új nincsen. Egyedül az onokám, a nagyobb, cirkuszol Németbű mehogy aszongya hogy jó pézt kap ő, az ottani körülményekhő képest, na de a munkán kívű élet nincsen. Montam neki, hogy nem is azé menté ki hogy éjjé, hanem hogy pézed legyen, onokám, oszt próbádd magadat összeszenni, oszt maj eccő hazagyünni. Mire ő aszonta, hogy drága a lakás, hacsak nem munkásszállón vagy, mápedig ő nem akar. Montam neki hogy fél Becse ottan van, sokan családostú, akkó meg ő mostan ne rinyájjon. Közbe meg pont az ellenkezőjit gondóttam annak amit montam…
De nem akarom, hogy mimiatunk gyűjjön haza, oszt utánna főhánytorgassa.
Orvos a betegnek:
– Van egy jó és egy rossz hírem.
– Kezdje a rosszal, doktor úr!
– Ön az Alzheimer kór nevű betegségben szenved, mindent elfelejt.
– Te jó ég! És mi a jó hír?
– Hogy mire hazaér, elfelejti ezt az egészet.
– És mi a rossz hír?
Csak nekünk gyün most ez a szomorú, hosszú, sötét ősz meg tél. Igen, má nagyon megútáttam a nyarat. De most megin beszorulunk maj a szobába, attú tartok. Hacsak nem ugrasztom ki a punnyadásbú az uramat…
Na akkó, mára ennyi vót, remélem nem unatkoztá, oszt éjjen a változatosság!