trg_fontane
Meggyütt az a gennyes őszi idő. Eppen Mikulásra. Oszt a vikkenden vótunk sétánni, az uramma ementünk a Tiszára. Na nem azé hogy talágassuk hogy a választott vezetőink hová rakják maj a szobrot a központbú, amikó maj kőcsönbű főtúrassák a kádat, hogy ottan újra pogácsa legyen. Mindezt kőcsönbű, amit nem ők fizetnek maj vissza, hanem mi. Me mostan eppen ez a legfontossabb, a pogácsa. Me Becsén mán minden ojan jó megy, hogy má csak az maratt. Osztan, mondom, sétátunk, alig láttunk valakit, a Tiszáná meg eppen senkit se, de mehogy az uram mostanság kezdett kimozdúnni, ő asztán meglepődött. Há nyomor van. Egy csomó üres ház, meg bezárt bót, meg sár, meg repedések az utakon. Oszt mindez a központba. Nekem má fő se tűnik, me ugye az asszony szaladgál mindenhova számlákat fizetni, meg bótba, meg mittomén. Na de most az embör is lássa. Oszt kiakatt, én meg montam neki, hogy lessz ez még rosszabb is. Enné rosszabb? Há mé ne?
Há ezek mást nem tudnak, csak növenni az adókat, igérgetni meg ijeszgetni az embereket.
Eppen néztük a tévébe a Készityet, aszt is azé nézzük, me aszt is betillthassák, mint má annyi mindent. Oszt mutatta aszt a júlost aki mostan munkaminiszter, oszt az ojan fura jókedvve monta hogy ő mindenbű a hazait veszi meg fizeti, me ő szereti a hazát. Há neki van is mibű drágábban fizetni a szart, ha drágább is. Neki van. Nem dógozott tán becsületes munkahelyen sohase, de mostan az övéi vannak hatalmon oszt csurran csöppen neki is. Oszt csurrantott vóna a sajátjainak, ilyen nem kormányszervezeteknek, amelyek lehet, hogy mégis azok, me eppen a konkursz előtt alakultak meg, de valaki rágyütt, oszt állítólag nem lessz az egészbű semmi. Há mé? Ő csak látta másoktú, hogy a politika meg a hatalom arrú is szól, hogy az ország pézit (ami a mi pézünk csak beszették) e kő osztani a nyalizók között. Errű szól, nem? Oszt ugyanez a „miniszter“, me nállunk is az kő a miniszterséghő, hogy megfelejj a vezérnek, nemrég aszt csinátta, hogy bevezette aszt hogy a szociális segélyé dógozni kő. Persze ez sokaknak teccik, me mingyá arra gondónak, hogy „azok“ úgyis segélybű élnek, meg azé csinánnak gyereket, hogy több legyen a segély meg satöbbi, de várjá mán, ha segély, akkó segély, ha meg munka, akkó fizetés, nem? Me így meg az van, hogy megcsinátassák aprópézé a segélyesekke a munkát, hogy ne kőjjön valami közelítőleg normális fizetést anni a munkáé a melósnak. Értem?
Mindég erre mén ki a játék. Behülyíteni egymás ellen az embereket, osztan könnyebb őket kihasznáni.
Mind az ügyvédsztrájkka. Me mostan aszongya az egyik szomszéd hogy mit akarnak az ügyvédek, amikó gazdagok. Há várjá mán. Attú te nem lesző gazdagabb, hogy bevezették, hogy notárius nékű nincsen ingatlanszerződés. Sőt, még szegínyebb lesző, me az ügyvédbű van sok, oszt könnyebb kissebb árat elérned. Notárius meg annyi van, amennyi a hatalomnak jó, ha ért hozzá, ért, ha nem, nem, de oda kő menni hozzá, oszt neki olyan ára van, hogy megfeketecc. Eppen beszét az uram egy ügyvédde a héten, oszt az aszonta neki, hogy mehecc te továbbra is ügyvédhő, de a pecsétet megin a notárius kő hogy rátegye, oszt csak a pecsété, meg azé hogy átkopírozza az ügyvéd írását, megin fizetni kő. Oszt aszonta az uramnak ez az ügyvéd, hogy ez a hatalom mindent meg akar szüntetni, meg le akar váltani, amit nem tud ellenőrizni. Erre az uram: ja, mind a nemzeti tanácsunk.
Persze, az is jó kérdés, hogy hogyan lehet valakibű notárius, ahogy a szerb mongya, kinek eshet bele így a szekercéje a mézbe? Na ugyan kinek…
Van egy régi vicc, lehet, hogy valaki még nem hallotta:
Egy dúsgazdag üzletembernek azt mondja az ügyvédje:
– Két hírem is van az ön számára, egy rossz és egy nagyon rossz. Melyikkel kezdjem?
– A rosszal – feleli a férfi.
– A felesége talált egy félmillió dollárt érő képet.
– Ez lenne a rossz hír? És mi az, ami ennél rosszabb?
– Az, hogy a kép önről készült és a barátnőjéről.
Na de a mútkó írtam a topolyai esetrű. Oszt meg is lett az epilógus. Odaszótt a Pásztor, hogy mindenki mongyon le, oszt mindenki lemondott. Há, úgyhogy mostan má mindenki számára világos, hogy a pógármestereket nem a nép válassza, hanem a pártelnökök. Me aki válassza, az is mondathassa le. Há, nem? Me hogy a népnek nem is attak sanszot, hogy, mittomén, rendkívüli választáson mongyon valamit a kösségi hatalomnak, amelyik szépen osztogatta a kösség pézit egymás között, hanem odaszóttak Szabadkárú, oszt másnap má meg is lett. Osztan maj most a párt, vagyis a Pásztor, edönti, hogy ki mennyire bűnös – eszt közőtte a véemesz. Nem bíróság, nem választások, hanem a párt. Ilyen má vót valamikó, nem? Csak mostan eszt híjják demokráciának. Ahogy nemzeti fővezérünk mondaná, olyan nem liberálisnak.
Odaát meg az van, hogy hébe, de még nem hóba, tüntetnek továbbra is, oszt láttam, hogy az eggyik tüntető aszonta, hogy vótak, akik nem mertek emenni, me aszonták nekik, hogy aki emegy szombaton tüntetni, annak mán hétfőn kár efárannia a munkahelyre. Szabaccság, elvtársak, ugye… Az egyik fő ottani pártemberrű meg kiderűtt, hogy kábé olyan naggyábú kétszázezer eurós vagy még drágább lakást vett a kisfiának. Mit tuggya a gyerek, hogy mennyi a kétszázezer euró, vagyis 60-70 millió forint. Hogy mibű? Há összedobta a család.
Osztan az onokám most vót a párjáva odaát, oszt hallott egy viccet, aszongya:
Dakota közmondás: A magasabb lóról nagyobbat lehet esni.
Há muszáj má itten a naplómba politizánni, hiába üvölti az uram, hogy ne, me a barátnőkke nem illik, amúgy is ritkán lássuk egymást, ne roncsuk e má aszt a kis kávézást. Főleg, hogy a Terike hozott a mútkó teasüteményt, amit otthon készített, miután látta valamelyik tévéműsorba. Me ő csak ezeket a főzőcskéket nézi a tévébe, nem is idegeskedik semmin. Há me gyün neki a dojcse nyugdíj, csak ő is aszt bánnya, hogy visszagyütt ebbe a siralomvölgybe öregsígire, pedig maradhatott vóna. De montam neki, ne érdekőjjön, ottani nyugdíjbú ottan nem így élné mind itten. Oszt a végire egy vicc:
A Vezér imádkozik az Istenhez.
– Jaj uram, Istenem, rengeteg pénz hiányzik az ország kasszájából, mit tegyek?
– Tedd vissza!!!
No, csókolok mindenkit, Marisotok
