trg_fontane
Mit szónak hozzá, kiszépűt az idő? Megyek az uccán oszt csak gyönyörködök a meggyfákba. Szép ez a mi Vajdaságunk, bárki bármit is mond. Oszt olyan mosojgósra sikeredett valamelyik nap a reggelem, hogy még annak a nőszemélynek is köszöntem, akit amúgy ki nem bírok állni. Nem mondom, hogy mejiknek, hátha ismeri valaki. De, mondom, más a kedve az embernek, amikó beleszeret a tavaszba.
Még az uramma is romantikázni keztünk, megfogta a kezem, oszt aszonta, hogy Maris, emléksző? Emlékszik a Maris, hogyne emlékezne. A Maris mindenre emlékszik, még arra is, hogy hogy udvarótá akkoriba. Szép is vót, jó is vót, csak éppen hogy rég vót. Oszt azóta se sok, majnem semmi. Erre szegény lehajtotta a fejit, oszt csak nézett e’felé, mélázott.
Me’ hogy akkó fiatalok vótunk, vót munkánk, pézünk is, amennyi nekünk kellett. Most meg? Láthassa azt mindenki. Issza szegény azt az ócsó sört, kiül a bót elé. Oszt ennyi a szórakozás. Na, meg a tévé, megnézi az állatos filmeket, meg ide-oda kapcsolgat a nagytestvérek között. Megy ez az ember tönkre. Én meg nem tudok rajta segíteni.
Valamelyik nap meg az onokám beállított valami szkájpot, vagy mit a kompjuterin, oszt megkérdezte az öregapját, hogy kive beszéne ingyen a nagyvilágbú. Hogyhogy ingyen, kisfiám, ement az eszed, az egy vagyonba kerül? Ingyen van, hacsak a pretplatát nem számolom, az interneteset – mondja a gyerek. Há jó van, ehisszük neki, me’ nem hazudik ám az onokánk. Mindig megmondja ami van. Néha rosszú is esik má nekünk, öregeknek, de így van az jó, hogy őszinte.
Szóva, azt mondja az uram, hogy a régi zágrábbi katonakolegájáva szeretne beszéni, me nem hallották egymást, amióta vót az a háború. Na, mondom, lehet, nem is él az mán, vagy nem is akar veled beszéni, em rúlad is asziszi, hogy valami csetnik vagy.
Végű azé mégis megtanáta valahogy (harmadszórra) az onokám a katonakolegát azon a szkájpon. Másnap tuttak csak beszéni – me’ vót valami bejelentkezés, vagy micsoda – oszt bizony nagyon megörű’tek egymásnak. Még bőgött is az uram. Az a másik meg ekezdett nosztalgiázni, hogy május – me’ akkó szereltek le, meg mijen jó vót nekünk, meg jó éltünk, meg senkinek nem vót fontos, hogy ki vagy, meg minden. Oszt mintha kocsmába űtek vóna, mindkettő mellett a sör, nézik egymást a kompjuterbe, oszt beszégetnek. Títót áldják, hogy az milyen ember vót, amikó ennyi marha népet össze tudott tartani. Még a szlettek is eszükbe jutottak, azok az Ifjúság napiak. Me’ hogy az is szép vót.
Erre bekajabátam, hogy, Zvóne, mit vágyódsz vissza, amikó ti má mentek a Zunióba két hónap múvva, mi meg esetleg kétsző tíz év múvva? Oszt erre aszongya a Zvóne, hogy ott is szar a helyzet. Na, mondom, én gyere e’ ide, oszt majmeglátod, hogy mi a szar helyzet. Oszt erre meg is beszéték, úgyhogy megvan a program a nyárra, egy egész hétre. De hova megyünk abba a kánikulába, nem tudom, me’ hogy itt strand nincsen, maj esetleg oda egy kicsit a mólókra, utána meg emegyünk a bazénra Adára vagy Temerinbe. De nem bánom, csak ha látom az uramat jókedvűen.
Igaz az is, hogy utána meg ekeztek beszéni a harmadik kollegárú, egy boszánacrú is. Oszt még ez az enyim azon vót, hogy azt is híjják e’, de monta a Zvóne, hogy a Damir má rég nem él. Megölték a háborúba, aszonta. Erre az uram lehajtotta azt a löttyöt egybű, oszt szidni kezte a rendszert, meg mindent. Oszt most az van, hogy keresnem kell jugoszláv zászlót, me’ ő most azza’ fog májusozni. A csillagosat, há.
Úgyhogy, most akcióba van a Maris: zászlót keresek. De nem akármilyet.
Na, oszt ha mán a múltrú beszélünk (igaz is, szép is vót), akkó emondom asztis, hogy egy vót osztálytársamma’ meg a bót előtt tanákoztam a héten. Hajnalba, me a bót még ki se nyitott. Ott űt szegény, oszt szopogatta a kétliterest, azt a legócsóbbat. Hát te? – kérdem én, emez meg néz rám a vizes szemeive’, oszt látom, meg se ismer. Igaz, hogy én se vagyok má az, aki vótam, de azé megismerhetett vóna. De montam én neki, hogy ki vagyok, oszt akkó aszonta, hogy emlékszik. Meg kérdezte, hogy hogy van a család. Én nem mertem visszakérdezni. Akkó kezdhette az ivást, me még vót neki.
Úgyhogy akkó má nem vót mirű nagyon beszéni, én visszaűtem a biciklire, ő meg maratt még egy kicsit – aszonta.
Oszt így, hogy pötyögök a kompjuterba eszembe jut, hogy az iskolába tanútuk a csikágói munkásokat, meg a munkát-kenyeret. Mámma se munka, se kenyér, mámmint nálunk. Aki meg dógozik, az nem nyócórát, ahogy a Feró énekkőte, hanem bizony tízet is, meg tizenkettőt. Annyi pézé, ami kettőjé járna. Annak idején meg, a titói rendszerbe munka is vót, meg is lehetett belűle élni. Hány házépítési móbán vót akkó az uram… Én meg vittem nekik a szendvicseket meg a sört. Há most is, ha szétnézek az uccába, javarészt az akkó épültek állnak minden irányba.
Észrevettétek, hogy politikusokat most nem emlegettem? Há, ünnep lesz, nem illik.
De, utánna is lesz még ünnep: jön a Vászkrsz, amikó viszonozni kell majd a húsvéti mobilos üzeneteket (aszt is én csinálom majd, me’ az uram lusta rá), másnap meg a Gyurgyevdán.
Ünnep ünnep után, jó is ez, csak békesség legyen. Meg nyugdíj időbe.
Csókol
Mariskátok
