trg_fontane„A helyi közösséget fél év alatt ötször rabolták ki” – nyilatkozta Kiss Zoltán, a péterrévei helyi közösség titkára a Vajdasági RTV-nek. A tetteseket nem találták meg (az augusztus 4-én sugárzott riport szerint). Kiss azt is elmondta, hogy mindennap panaszt tesznek lopásra/ rablásra a helyiek. A riportalanyok olyasmikről is hallottak, amikor a faluban kiraboltak, kiürítették egy temetésen levő család házát, de olyat is, amikor az esküvőn levő násznagy házát rabolták ki.
Kiss szerint a rablók jobban szervezettek, mint azok, akik a védelemmel vannak megbízva.
Nagy bajok vannak a közbiztonsággal. Egyes észak-bácskai falvakban a télen – a politikai nyomás ellenére is – önszerveződést jelentett be a helyi lakosság. Ezt követően a fokozott rendőrségi jelenléttel talán sikerült csökkenteni a bűnesetek számát – legalábbis erre enged következtetni az errefelé megjelenő/ látható/ hallható média hallgatása.
A nagy médiacsendet hónapokkal később mégis megtörte a VRTV-s kolléga riportja, innen, az óbecsei községből. A riport bejelentője szerint az óbecsei községi mezőőr-szolgálat létezése ellenére a határban továbbra is történnek lopások.
Ilyenkor, természetesen, felmerül az ilyen-olyan „-őrök” (mező-, rend-, stb.) felelősségének kérdése. Mert a mezőőrnek és a rendőrnek is az adózó polgár adja a fizetést.
Tavaly szeptemberben pl. Magyarcsernyén közös őrjáratokat szerveztek a rendőrök és a helyi mezőőrök a gyakori kukoricalopások miatt. A rendőrség ugyanis tehet bűnvádi feljelentést is. Vagy fogalmazzak, úgy, hogy többek között ezt is megteheti?!
Persze, itt van az a kérdés is, hogy egyes pórul jártak miért nem merik elmondani az esetüket kamerák előtt? Félnek a bosszútól. Ennyit a közbiztonságról és a rendőrség iránti bizalomról.
Mondanom sem kell, hogy továbbra is létezik a „megélhetési lopások” problémája is, vagyis a rendőrség 15 000 dináros értékig (sokaknak ekkora a havi fizetése) hivatalból nem tesz feljelentést. Marad a magánper lehetősége. De ez pénzbe és időbe telik, meg hát bizonyíték nélkül nem ér az egész semmit. Bizonyíték pedig tanút, videofelvételt jelent, vagy azt, hogy a lopott tárgyat megtalálják valakinél. És ha mindez össze is jönne, a lopót, rablót maximum fél éves börtönre vagy pénzbüntetésre ítélnék. Persze, a lopott, rabolt árut fel lehetne kutatni, hiszen a „megélhetési” bűnöző vagy a napi adagjára gyűjtő narkós valakinek eladja a biciklit, a szennyvízlefolyó rácsát, esetleg a televízió-készüléket, az autórádiót. Ha viszont a határból lopnak, akkor azt (termés, szalma, gépek) általában nem lábon viszik el, hanem lovaskocsin, teherautón… Vagyis, a rendőrségnek nem csak azt kellene ellenőriznie, hogy van-e a határba igyekvőnek vagy az onnan visszatérőnek előírásszerű felszerelése (pl. macskaszemek stb.), hanem azt is, hogy ki jár a határba és mit hoz el onnan, hogy ki vásárol fel fémet és az honnan ered, hogy ki mit árul különféle nejlon- és egyéb piacokon, stb.
A hatékony rendőrség ugyanis ismeri azokat, akiknek a rendjét őrzi. Mondjuk, azt is tudhatnák, ha akarnák, hogy Pityipalkónak van-e földje, ahova kimehet, vagy éppen dézsmálni indulhat csupán. Arról nem is beszélve, hogy nem nagy tudás kell ahhoz, hogy valaki gyanút fogjon, amikor éjnek évadján megindul a lovaskocsi a határba, a becsületes ember meg azon retteg a nyári éjszakában nyitott ablaka mellett, hogy ne az ő parcellájára jusson el az a kocsi… Merthogy éjszaka a határban nem nagyon lehet dolgozni. Mármint, becsületesen…
Igaz, vannak olyan történetek is, amikor az embernek megesik a szíve a lopón. Például nemrég arról adtak hírt, hogy egy közgazdasági egyetemet végzett, kétgyerekes anya kenyeret, tejet és pástétomot lopott – mert munka nélkül maradt és valahogy enni kellett adnia kiskorú gyerekeinek. Mert ez is a szomorú valóságunkhoz tartozik.
Márton Attila
