trg_fontaneMájus elseje a vajdasági magyarok legfontosabb ünnepe – nem hivatalosan. Hivatalosan ott vannak a magyar nemzeti ünnepek, az egyházi ünnepek (húsvét, karácsony, Mindenszentek-Halottak napja…), szilveszterezés-újév, a bérmálkozás, az elsőáldozás, de a majális – ha tetszik, ha nem – mindegyiket felülmúlja (a családi ünnepek más kategória).
Ez ugyanis népünnepély. A fiatalok olyannyira a sajátjuknak érzik, hogy
a mini iskolai szünet előtt már egy-két nappal hiányoznak – orvosi vagy szülői igazolással –, mert fel kell készülni a majálisra, vagy „májusozásra”, ahogyan azt újabban mondani szokás (a vajdmagy közbeszéd egy másik, igen terjedelmes téma).
A majális nem egy kötelező ünnep, nem kell koszorúzni, verseket mondani és beszédeket felolvasni, ünneplőbe öltözni, körülülni az asztalt, nincsenek kötelező ételek, kimondandó mondatok, szavak. Mindenki úgy és azzal ünnepel, akivel akar.
Szándékosan kerülöm a Munka Ünnepe kifejezést, hiszen itt nem arról van szó. Az annak idején ideológiai ünnepként indult, felülről kikényszerített (voltak majálisok a két világháború között is, igazi osztályjelleggel, de most nem azokról van szó) majálisozás gyökeret eresztett a „népben”. A majálisozásnak nem vetett véget sem a nyolcvanas évek nemzeti hisztériája, sem az abból következő háborús kilencvenes évek (voltak, akik még a bombázás ideje alatt is majálisoztak), sem az elmúlt évtized rohamkapitalizmusa.
A szokás megmaradt. Ki a természetbe, barátokkal együtt, alkohol minden mennyiségben, bogrács, rostélyos, erdő, tópart, tanyák, udvarok.
És ez nem a munka ünnepe. Az emberek egyszerűen igyekeznek megragadni az alkalmat, amikor szabadnak érezhetik magukat, vegyítve némi hedonizmussal – már olyan szinten, amit a pénztárca tartalma lehetővé tesz. Az emberek leengednek, néha drasztikusan, hiszen az alkohol sajnos ölhet, butíthat és romlásba dönthet – ha az emberfia nem vigyáz, vagy nem akar vigyázni. Ennek ellenére szép ünnep ez, valójában a Tavasz, a Szabadság, a Fiatalság és a Nosztalgia ünnepe, egy olyan ünnep, amelyet nem lehet elvenni az emberektől, mert ezt az ünnepet tényleg a sajátjuknak érzik, úgy is alakítják.
Más lapra tartozik, hogy mindez egyben szomorú is. Ügyeletes híradószerkesztőként groteszk volt összehasonlítani a külföldről érkező képanyagokat
az itteniekkel. Olaszországban százezrek vonulnak fel rendszerint vörös zászlók alatt, Németországban összecsapnak az anarchisták a nácikkal, Görögországban egy-két pokolgép robban… errefelé pedig szól a zene, lebeg a füst a nyársak fölött, és a fűben heverészik a munkásosztály. Ha egyáltalán létezik ilyen.
Merthogy osztálytudata nincs. Szakszervezetei se nagyon. Az egykori állami szakszervezet (micsoda oximoron!) szeretné helyzetbe hozni a szerb mágnásokat, azoknak a térhódításától remélve a több munkahelyet. „Nem lesznek új munkahelyek Szerbiában, ha a legnagyobb munkákat más országokból való vállalatok kapják meg” – nyilatkozta Ljubisav Orbović, az Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnöke. A többi szakszervezetnek (kivéve egyes pedagógus szakszervezeteket) nem nagy a befolyása. Az „önállóak” idén május elsejére Kragujevácba hívták a fémipari munkásokat. A Függetlenség Szakszervezet tagjai Kruševacban tüntettek, de olyan kevesen voltak, hogy Branislav Čanak szakszervezeti elnök nem volt hajlandó felszólalni. Mindent összeadva, az egész országban még ezren se tiltakoztak.
A B92 riportereinek különböző helyszíneken nyilatkozó majálisozók azt mondták, hogy számukra fontosabb a piknik, mint a tüntetés.
Mindez egy olyan országban, ahol a rablóprivatizáció – szakszervezeti állítások szerint – elvitt félmillió munkahelyet. Egy olyan országban, ahol egymillió munkanélküli van, és 350 000-en kapnak minimálbért. Egy olyan országban, ahol a magáncégekben dolgozóknak nem sok joguk van, ahol a kisembert nincs aki megvédje.
Nem kell elrontani a majálisozást és annak hangulatát a mindennapi nyomorra és bajokra való emlékeztetéssel. Az év többi napján viszont nem ártana egy kis öntudat.
Márton Attila
