trg_fontane
A Felperzselt föld (2010) csodálatos dráma, ha a fájdalom, a durva felismerések, a múlt, a tragédia, a háború lehet csodálatos.
A történet dióhéjban ennyi: mikor Lebel közjegyző ismerteti a Kanadában élő Jeanne-nal és Simonnal anyjuk, Nawal Marvan végrendele-tét, az ikrek megdöbbennek: egy-egy borítékot kell kézbesíteniük sosem látott családtagjaiknak Libanonba. Az egyiket rég halottnak hitt apjuknak, a másikat a testvérüknek, akinek létezéséről eddig nem is tudtak. Először csak Jeanne veszi komolyan a végrendeletet és indul anyja titkainak felkutatására Libanonba, de amikor megrázó és megdöbbentő részleteket tud meg édesanyja életéről, segítségül hívja testvérét. Gyökereik feltárása közben rádöbbenek, hogy az a nő, aki világra hozta őket, milyen rendkívüli bátorsággal rendelkezett és milyen tragikus sors jutott neki osztályrészül a háborús összecsapások sújtotta Libanonban. Jeanne és Simon találkozása anyjuk múltjával, az önmagukkal való szembenézésre és megbékélésre kényszeríti a testvérpárt.
Kovács Bálint kritikus például ezt írja a filmről: „’Te jó ég, csak azt ne!’ – kiáltott fel Denis Villeneuve rendező, amikor barátai a Felperzselt föld forgatása közben figyelmeztették: könnyen lehet, hogy a filmje igazi mestermű lesz. Úgyhogy a direktor innentől fogva azon munkálkodott, hogy valahogy helyrehozza a dolgokat, és elkövetett mindent, amivel egy rendező elronthat egy filmet. Azért nem volt könnyű dolga: a Felperzselt föld az utóbbi évtizedek egyik legjobb és leghatásosabb színdarabjából (Wajdi Mouawad Magyarországon is megjelent Futótűzéből) készült, s a dráma zsenialitása oly mélyen beette magát a filmbe, hogy sehogy sem lehet kiirtani onnan. A nagy ívű történet kétszeresen is fontos: egyrészt úgy mutatja be a néhány évtizeddel ezelőtti közel-keleti (polgár)háborúkat, hogy nem analizál, nem próbál átfogó képet adni, hanem ’csak’ azokat a szeleteit mutatja be, amelyeket a főszereplőnő átélt – s ez a maga könyörtelenségével többet mond el a témáról, mint bármilyen történelemkönyv. S eközben – ahogy a Kanadába menekült főszereplőnő végrendeletében megbízza ikergyerekeit, hogy kutassák fel ismeretlen testvérüket és halottnak hitt apjukat – elmond, vagy inkább sugall pár kellemetlen dolgot az ember hazug önképének lerombolásáról, a bevándorlók szembenézéséről felmenőik múltjával s a gyökérkeresés korántsem felemelő folyamatáról. A Felperzselt föld a színtiszta kegyetlenség drámája: mindent elmond nem is csak az ember és ember közti kegyetlenségről (noha erről is), hanem – ami még rosszabb – a sors, az élet kérlelhetetlen kegyetlenségéről. Arról, amiért nem lehet hibáztatni senkit, amivel csak együtt élni lehet – s ez néha lehetetlen“, írja Kovács Bálint. De a rendezővel baja van: „Denis Villeneuve azonban nem csak menthetetlen szépelgőnek állítja be saját magát, de még ostobának is. Mindvégig kínosan ügyel rá, hogy a képei a lehető legtökéletesebbek legyenek: a jelenet súlypontjában szereplő színészt a képkockának pontosan a harmadolási pontjába állítja; ha a fekete hajú szereplőn tiszta fekete ruha van, a háttér mindenképpen vakító fehér lesz; az arcokat mindig úgy világítja be, hogy az árnyékok tökéletesen esztétikusak legyenek; a nagytotálokat pedig egy képeslapkészítő segítségével állítja be, a végtelen, vad sivatag előterében épített környezettel, s a kettőt összekötő, gyönyörű libanoni cédrussal“, írja Kovács.
A Felperzselt föld nem háborús tanulságmese, az utazásról szól, a keresésről, az útról a megértés felé. Ezen az utazáson az anya utoljára kézen fogja gyermekeit és testvérekké teszi őket.
B.M.
