trg_fontaneNagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben
és minden fordulónál tűnődve meg-megállok,
végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok
acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.
A három fagyos szentet didergi erre minden,
a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:
s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,
didergek s félek én is, bús, kóborló diák.
A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom
s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben
(milyen fehéren úsznak… mint nyári lángok… ringón…
a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)
A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek
ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény
szemem,
s köröttem sok halott, akik már ideértek, –
én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.
Játékos órán nékem pedig oly kevés volt
és nem is mindig szívből, s csak keveset
nevettem
s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt
színéhez volt hasonló és neki se kellettem.
Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgöm
és bizarr kalapom miért húzom szememre,
sose kérdtek, mi az, min néha eltűnődöm
és miért ül ki néha két könnycsepp a
szemembe?
Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,
domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,
egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem
és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.
A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,
ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,
s csöndeske megvetéssel még enmagam
figyeltem
választott életem, hogy íme már milyen lett.
És elindultam lassan és ide föl is értem
s közel vagyok az éghez a nagy kereszt
tövében,
…követ nem dobhat senki, s mit akartam,
elértem,
mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.
S nézem az esti várost és szívem meg se
dobban,
elindulok most vissza, mert alkonyatra jár
és tovább kutatok a földi nagy titokban,
hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?
(1914)
