trg_fontane
Léner Vilmos és Léner Csorba Eszter 33 évesek, gyermekeik 5 és 2 évesek.
Vilmos a Rókus-házban dolgozik, Eszter a temerini könyvtár munkatársa. Óecsén élnek.
– Az utóbbi években sokan vándoroltak ki Óbecséről Magyarországra, Németországba, Svájcba… Családod nem gondolkodott azon, hogy elhagyja Szerbiát? Esetleg igen, de azután mégis úgy döntöttetek: maradtok.
Vilmos: Természetesen ez a kérdés mindig is ott lógott a levegőben. Én Magyarországon tanultam, amikor onnan hazajöttem, valójában már akkor meghoztam ezt a döntést. Ez igazából érzelmi döntés, azt érzem, hogy itt a hazám, és szeretem az itteni embereket. Utána néhányszor próbáltam ott munkát kapni, de most a házvásárlással egy időre elköteleztük magunkat. Szerencsére valahogy mindig kaptunk munkát, s valahogy megéltünk, nem volt életbevágó motivációnk a kivándorlásra. Van egy belső meggyőződésem, hogy az ember, mindegy, hogy hol van, bárhol tud gyümölcsöző életet élni. A gyümölcsöző szót nem anyagilag értem, hanem hogy hasznára válunk környezetünknek. Persze ez egy folyamat, és nem úgy látom, hogy elértem volna a kiteljesedést, de ez a belső cél. Mindig egyes papok vagy szerzetesek jutnak eszembe, akiket hosszú kiképzés után kiküldenek egy faluba, és láss csodát, ott is világraszóló dolgot valósítanak meg – lásd Böjte Csabát Déván.
Eszter: Ha csak lehet, nem mennék külföldre, elrettent, hogy a szeretteinktől távol, a nulláról kellene kezdeni mindent. Jó, hogy közel vannak a szüleink, a barátaink, ez rengeteget jelent. Szeretjük ezt a vidéket, a vajdasági mentalitást, valahogy közvetlenebbek, nyitottabbak az emberek, mint akár pl. Magyarországon. Legalábbis én így érzem. Pillanatnyilag nem is tudom magam elképzelni idegen országban. Anyagi szempontból egész biztosan jobb lenne nyugaton, de számomra minden más ellene szól. Rossz tapasztalni, hogy egyre többen elköltöznek a barátaink, rokonaink közül is, sokan családostul itt hagyják az országot, és ez nagyon fájdalmasan érint bennünket, itt maradókat. Elveszítjük őket, akkor is, ha tartjuk a kapcsolatot interneten keresztül, az már sosem lesz ugyanaz. Az itt maradó magyar közösséget is gyengíti mindenki, aki elmegy, kevesebb a magyar gyerek, tagozatokat zárnak be. Természetesen neheztelni senkire sem lehet, mindenki tudja, érzi, hol jobb neki, hol a jövője, mik a céljai, lehetőségei. De az tény, hogy fáj.
– Mi szól az itthon maradás mellett?
Vilmos: A szülők és rokonok közelsége, a barátok, a hazaszeretet.
– Mi ellene?
Eszter: Az anyagiak, az egészségügy állapota, a lehetőségek hiánya.
– Mi volt az oka annak, hogy mégis maradtatok?
Vilmos: Legutóbb a Prosperitati házvásárlási pályázatán való részvétellel köteleztük el magunkat, hogy 10 évre itt maradunk.
Eszter: Rengeteget jelent számunkra, hogy saját házhoz juthattunk, nagy udvarral. Természetesen nem tudjuk, mit hoz a jövő, lesz-e tíz év múlva munkánk, megélhetésünk, milyen világ jön. Ha minden kötél szakad, akkor lehet, hogy mi is elmegyünk, de ha egy mód is lesz rá, maradunk.
– Becsületes munkából nemigen lehet normálisan élni Szerbiában. Gondolok itt arra, hogy például a minimális fogyasztói kosár „feltöltéséhez“ kb. három minimál-fizetésre van szükség. Hogyan éltek, mi a jó és mi a rossz?
Vilmos: Mióta a szüleinktől külön, saját háztartásban élünk, mindig valahogy kispóroltuk a pénzt a számlákra és a legszükségesebbekre. Volt, hogy egyikünk vagy másikunk munka nélkül volt, de akkor is valahogy továbblendített a gondviselés. Alapelvünk, hogy nem veszünk fel hitelt, kölcsönt, és én mindenféle munkát elvállalok, ha szükséges, a fakivágástól, fűnyírástól kezdve a traktorhajtásig, háztartási gépek javítását, bicikli- és autószerelést, stb. A tüzelőnket is magunk termeltük be eddig a barátom segítségével. Ez az életmód sokszor fárasztó, és kevés pénz jut magunkra, de inkább megedz, nem pedig kárunkra van. Ha nem lett volna és lenne egy erős bizonyosságom, hogy Isten gondot visel rólunk, akkor lehet, hogy már kivándoroltunk volna. Persze ez az életmód nem a mai divatnak megfelelő, folyamatos lemondással jár, és annak a tudatosításával, hogy igazából nem a körülöttünk lévő anyagi dolgok boldogítanak. Ez megnyilvánul minden vásárlásnál…
Eszter: A szüleink mindkét oldalról rengeteget segítenek bennünket, mind anyagi, mind egyéb téren. Ha nem állnának mellettünk, százszor nehezebb lenne, nem is tudom, hogy bírnánk. Sokan mások is segítettek bennünket ilyen vagy olyan módon, például az előző otthonunkban nem kellett albérletet fizetnünk, és ez nagyon sokat számított. Azt hiszem, a lényeg az összetartásban van. Segítség, jóindulat nélkül, egy szál egyedül sem itthon, sem külföldön nem lehet könnyű és nem is lehet jó élni. Jó nekünk, mert sokan vannak mellettünk, sok jó embert ismerünk.
– Mik a terveitek?
Vilmos: Sok tervünk van. Elsősorban egymással szeretetben és békességben élni, és jól felnevelni a gyermekeinket. Szeretnénk még gyerekeket vállalni. Az én célom, hogy valamiben elkezdjek egy saját vállalkozást, nagyon homályos és távoli, de ott van bennem. Úgy érzem, valamiben ki kell bontakoztatnom, ami bennem van, megtalálni a helyem, akkor mindenki jól jár, én is, s a körülöttem lévő világ is.
– Milyen tannyelvű óvodába járnak a gyerekek?
Eszter: Nagyon fontosnak és magától értetődőnek tartjuk, hogy magyar nyelvű óvodai csoportba járjanak a gyerekeink, és később az iskolában is magyarul tanuljanak. Remélem, sikerülni fog az állam nyelvét is jól megtanulniuk, hogy később ez ne okozzon nekik nehézséget a pályaválasztásban, munkavállalásban. Jó lenne tudni és hinni azt, hogy lesz majd ebben az országban munkájuk, s el fogják majd tudni tartani a saját családjukat. Minden elég bizonytalan sajnos. Azonban nagyon fontos számunkra, hogy a gyerekeink ismerjék a tágabb családjukat is, legyen valódi kapcsolatuk a nagyszüleikkel, ismerjék a kultúrát, amelyből származnak. Szüleink nem Becsén élnek, de rendszeresen találkozunk, nagyon gyakran vigyáznak a gyerekekre. Külföldön ez a lehetőség nem lenne, a skype nem ugyanaz, mint az élő találkozás, szegényebbek lennének a gyerekeim ilyen téren. A legtöbb, amit adhatunk nekik, hogy ismerik a gyökereiket. Mit tervezünk gyermekeinknek? Hogy megtanítsuk őket, hogy jól feltalálják magukat, és maguk erejéből haladjanak előre. Reméljük, lesz majd pénzünk taníttatni őket, hogy olyan szakmát választhassanak, amilyet szeretnének. Ha majd úgy döntenek, hogy külföldön szeretnének tanulni, dolgozni, élni, nem fogjuk őket ebben megakadályozni, mert az az ő döntésük, de természetesen biztatni nem fogjuk őket ilyen irányba.
– Hogyan értékelitek a munkáltató, az egészségügyi, az oktatási, a szociális, a nyugdíjrendszert nálunk? Gondolok itt a gyerekpótlékra, juttatásokra a munkanélkülieknek, az egészségügyi rendszerre, az iskolarendszerre?
Vilmos: Nem a legjobb, de vannak országok, ahol sokkal rosszabb, reménykedünk, hogy jobb lesz.
Eszter: Sajnos azon kell aggódni, lesz-e biztos munkahelyünk, lesz-e nyugdíjunk, ha megöregszünk, miből gyógyíttatjuk majd magunkat. Munkát találni lehet nálunk is, de a dolgozót a legtöbb helyen maximálisan kihasználják aprópénzért. Nem tudom, mi lesz, ha, ne adj Isten, megbetegszik valaki, vagy idős hozzátartozót kell ápolnunk, hogy győzzük majd anyagilag és időben is. Külföldön is rengeteget kell dolgozni, viszont ott meg is becsülik a munkást és munkáját, öreg napjaira senkinek nem kell aggódnia. Érthető, hogy sokan elmennek.
– Létezik-e valami, ami miatt elhagynátok Szerbiát?
Vilmos: Akadékoskodó állami szervek, gyenge szociális háló, túl nagy terhek a kisvállalkozókon (és az embereken általában), erőltetett EU-törvényeknek való megfelelés, valós, az emberek életén könnyítő fejlesztések nélkül.
Eszter: Ha nem muszáj, nem mennénk el. Nem az országhoz ragaszkodom, hanem az itt élő emberekhez, hozzátartozóimhoz, az élményeimhez. De nyilván hozhat az élet olyan fordulatot, hogy mennünk kell.
Erer
A cikk megjelenését a Szerb Köztársaság Művelődésügyi és Tájékoztatási Minisztériuma támogatja.
A cikkben kifejtett álláspontok nem feltétlenül tükrözik a támogatást odaítélő szervezet nézeteit.
