Podržite Bečejski mozaik

Dostupan za sve, finansiran od strane čitalaca

Arhiva |

Impresum |

Kontakt |

Pretražite

Logo Becejski

Pakao nisu drugi – A pokol nem a Másik (XI.) – Dvojezičnost za kvalitetnu komunikaciju

Pakao nisu drugi – A pokol nem a Másik (XI.) – Dvojezičnost za kvalitetnu komunikacijutrg_fontane

Građani Bečeja i Novog Bečeja su od 3. do 17. decembra na internet sajtu Bečejskog mozaika (www.becejski-mozaik.co.rs) odgovarali na pitanja o tome da li je po njihovom mišljenju potrebna dvojezičnost – korišćenje srpskog i mađarskog jezika – u javnim ustanovama i institucijama u Bečeju i Novom Bečeju.

Pored internet ankete, novinari Bečejskog mozaika napravili su i tzv. živu anketu.
Becse és Törökbecse község polgárai a Becsei Mozaik honlapján (www.becejski-mozaik.co.rs) válaszolhattak decemberi körkérdésünkre: Önök szerint szükség van-e a kétnyelvűségre (a szerb és a magyar nyelv egyenrangú használatára) a becsei, illetve törökbecsei közintézményekben?

Emellett lapunk újságírói ún. élő körkérdést is szerveztek, s megkérdezték a becsei polgárokat, hogy szerintük szükség van-e a szerb és a magyar nyelv egyenrangú használatára a közintézményekben.

Miroslava Apić: Da, u Bečeju ima mnogo Mađara, i zbog toga je neophodno da šalterski radnici govore oba jezika. Nekada davno kada sam ja radila u banci, za zaposlenje je bilo potrebno znanje srpskog i mađarskog jezika. Zbog toga se u školi od prvog razreda osnovne škole izučavao mađarski jezik. To je bilo ranije, ali od kada se pojavila demokratija, u prosveti menjaju dobre stare navike, pa kada je tako, neka im je na čast.

Slobodan Komendić: Mislim da znanje oba jezika nije nužno, ali je poželjno. U Bečeju živi mnogo građana mađarske nacionalnosti i zbog lakše komunikacije poželjno je znati i srpski i mađarski jezik. Nisam domicilni građanin Bečeja, ali sam čuo od starijih da je korišćenje oba jezika uobičajeno u ovoj opštini.

Đorđe Vukadinov: Trebala bi da postoji dvojezičnost u ustanovama i institucijama, jer ima dosta starijih ljudi koji ne znaju i srpski i mađarski jezik. Mlađi uglavnom svi znaju, ali stariji ne. Ne bih da ulazim u to zašto ne znaju i s jedne i s druge strane. Gledajući kako je u celom svetu, mislim da dvojezičnost ne bi trebala da bude obavezujuća, ipak smo u Srbiji i srpski jezik je zvaničan jezik, ali pošto je Bečej mešovita sredina, bilo bi poželjno.

Darko Jakšić: Dvojezičnost je potrebna u ovoj opštini jer je stanovništvo pola srpske, a pola mađarske nacionalnosti i to je jedini razlog zbog čega bi građani trebali da znaju oba jezika.

Marija Senti: Pravo nacionalnih manjina u opštinama gde žive je mogućnost korišćenja maternjeg jezika. Mađarski i srpski u našoj opštini bi trebali da znaju svi.

Piroška Sabo: Radim u uslužnom centru u opštini i svesna sam značaja poznavanja oba jezika. Tako bi trebalo da bude i na ostalim mestima, a ne samo u državnim ustanovama. Znanje mađarskog i srpskog jezika olakšava komunikaciju i doprinosi dobrosusedskim odnosima.

Čaba Deli: Svakako da je potrebno znanje oba jezika. Imamo zakon koji dozvoljava upotrebu maternjeg jezika, imamo stanovništvo koje ne poznaje jedan ili drugi jezik i zbog toga je potrebno da svi koji rade u državnim i opštinskim institucijama u Bečeju govore i srpski i mađarski jezik.

Janoš Kruk: Ja sam po nacionalnosti Mađar, ali znam da govorim i srpski tako da mi je svejedno koji ću jezik koristiti. Međutim, smatram da je potrebno i lepo da osobe sa kojima razgovarate u svim institucijama i prodavnicama u gradu znaju oba jezika.

Aranka Berta: Naravno da je potrebna dvojezičnost u našoj opštini, pogotovo u javnom sektoru. Radim u sudu i znanje srpskog i mađarskoj jezika je veoma važno zbog komunikacije sa strankama.

Miroslav Popov: Naravno da je bitno poznavati oba jezika, pogotovo u institucijama. Komunikacija je u tom slučaju kvalitetnija i ne dolazi do nesporazuma.

Ljiljana Milovanov, Ricz Róbert,  Slobodan Malešev

Dvojezičnost u lokalnoj administraciji

Mnoštvo zanimljivih odgovora u anketi Bečejskog mozaika, tj. na pitanje da li je potrebna dvojezičnost u opštinskoj administraciji u Bečeju i Novom Bečeju, se može svesti na tri vrste mišljenja.
Jedni smatraju da je to potrebno, drugi se slažu, ali misle da se dvojezičnost u lokalnoj administraciji ne može uvesti kao obavezna za zaposlene, dok treći neće dvojezičnost, jer je u Srbiji svako obavezan da zna državni jezik.

U Bečeju od 132 učesnika ankete – što lično, što preko interneta –  samo 37 (to jest 28 %) ne vidi potrebu za službenom upotrebom srpskog i mađarskog jezika u administraciji lokalne samouprave. Novobečejci su glasali samo preko interneta i njihovi glasovi (ukupno 74) su se podelili na pola.
Oni koji su glasali potvrdno (na osnovu izjava u broju od 18. decembra) uglavnom imaju sledeće argumente: nacionalni sastav stanovništva; ne znaju svi srpski na zadovoljavajućem nivou; ustavne garancije…
Oni koji su glasali sa „ne” polaze od toga da je ovo Srbija i da se u javnim institucijama  može upotrebljavati samo srpski jezik.

Jedan od učesnika u anketi se pozvao na to da u Novom Sadu ima više Mađara nego u Bečeju, a da na šalterima u Novom Sadu niko ne zna mađarski. Iako sam Novosađanin, neću se upuštati u igru s brojevima, samo ću reći da se primeri i kontraprimeri mogu pronaći za sve – i za suprotno od svega. Bilo bi mudrije kada se u ovakvim slučajevima, kada je tema važna, ne bi polazilo od primera, nego od nekakvih opšte prihvaćenih principa – i od zakonskih mogućnosti.

Ustav Srbiju definiše  kao „državu srpskog naroda i svih građana koji u njoj žive”. Da li iz ovog proizilazi da su u pravu oni koji smatraju da zaposleni u javnim institucijama smeju da govore isključivo srpski?
Ne proizilazi. Naime, u članu 79 istog Ustava piše da „pripadnici nacionalnih manjina imaju pravo: …da u sredinama gde čine značajnu populaciju, državni organi, organizacije kojima su poverena javna ovlašćenja, organi autonomnih pokrajina i jedinica lokalne samouprave vode postupak i na njihovom jeziku”.  

Serijal tekstova o manjinskim pitanjima

Cilj projekta „Pakao nisu drugi – integracija mađarske manjine u lokalne sredine“, koji traje devet meseci, je promocija suštinske integracije mađarske nacionalne manjine u društvo u Bečeju i u Novom Bečeju. U okviru dvojezičnog (srpski i mađarski) projekta novinari Bečejskog mozaika će se baviti prezentacijom manjinskih problema i pitanja kroz istraživačke tekstove i analize, a informisanje i edukacija šire javnosti trebalo bi da doprinese prevladavanju predrasuda, govora mržnje i unapređenju međunacionalne saradnje kao važnih činilaca u demokratizaciji društva.  
Tekstovi su, osim u štampanom izdanju Bečejskog mozaika, dostupni i na internet stranici novina (www.becejski-mozaik.co.rs).
Projekat finansira Norveška narodna pomoć.

Iz čega sledi da u „oba Bečeja” ima ustavne mogućnosti za dvojezičnost u radu lokalne administracije.

Neki, međutim, misle da je službena dvojezičnost „poželjna”, ali i da se ona ne može učiniti „obaveznom”, jer bi to značilo negativnu diskriminaciju građana srpske nacionalnosti. Da li je stvarno tako? Ne, jer zapravo, i nije reč o tome. Naime, diskriminacija bi postojala samo ako krenemo od pretpostavke da Srbi ne mogu (ni na osnovom nivou) da nauče mađarski. Prosta logika nam govori da ako iz same činjenice pripadnosti srpskoj naciji sledi nemogućnost savladavanja mađarskog jezika, onda poznavanje mađarskog ne sme da bude uslov pri zapošljavanju, jer bi taj uslov negativno diskriminisao sve pripadnike jedne nacije (koja je, povrh svega, i državotvorna). Ali ovakvo rasuđivanje ima veliku falinku – samu pretpostavku iz koje se krenulo u logički niz. Zašto? Zato što svi poznajemo Srbe koji govore i koji su sposobni da nauče i druge jezike osim svog maternjeg, štaviše, neki od njih čak znaju i mađarski… Uzgred, u Bačkoj i Banatu je ne tako davno, pre stotinjak godina, jedna od osnovnih civilizacionih normi bila i znanje ne jednog, ne dva, već tri jezika.

Uvođenje dvojezičnosti u institucije, makar u ograničenom obimu, npr. da određeni procenat zaposlenih u javnim službama mora da, barem na osnovnom nivou, poznaje jezik manjine koja u „značajnom broju” živi u opštini, NE bi značila diskriminaciju na nacionalnoj osnovi. Naime, ne bi se tražila pripadnost ili nepripadnost određenoj naciji, već poznavanje određenog jezika. U suprotnom bismo došli do apsurdnog zaključka da je i konkursni uslov: „poznavanje srpskog jezika” takođe diskriminativan, jer srpski jezik mogu da savladaju samo Srbi, mađarski samo Mađari, italijanski samo Italijani…

I još jedna stvar: postoje li oglasi za posao u kojima se kao uslov navodi znanje engleskog ili drugog stranog jezika? Čini mi se da je mnogo takvih oglasa.

S druge strane, mislim da argument tipa „mnogo Mađara, a pogotovo stariji ne znaju dobro srpski” nije pravi argument u prilog dvojezičnosti u institucijama. Onaj ko živi u ovoj zemlji treba da nauči srpski što je moguće bolje – i to zbog sopstvenog interesa. Naravno, niti je znanje srpskog uslov za sticanje državljanstva Srbije, niti je to ustavna obaveza. Dakle, onaj ko ne zna dobro srpski, sam sebe ograničava u životu, sam je sebi kriv, ali je ravnopravni građanin Srbije.

Pravi argument glasi: jedan od postulata, osnovnih principa (a možda i najbitniji) demokratskog društva je da država postoji zbog građana, a ne građani zbog države. Građanin plaća porez, poštuje zakone a zauzvrat ima očekivanja od države, država treba da mu pruža usluge. Građanin plaća policiju, vojsku, obrazovni sistem, pravosuđe, lokalnu, pokrajinsku, republičku administraciju itd. Izabrani predstavnici građana odlučuju o tome na šta će se novac prikupljen od građana trošiti. Dakle, građanin nema samo obaveze prema državi, nego i prava i opravdana očekivanja.

Pitanje o kojem je reč, dakle, nije ni srpsko-mađarsko, ni srpsko-manjinsko pitanje. Reč je o osnovnom pravilu demokratije: ako neko finansira državnu mašineriju, onda ima pravo da mu se država obrati na jeziku koji on/ona razume. Pogotovo u slučajevima kada država uzima novac od građanina (porezi, taksa za izvod iz matične knjige, taksa za uverenje o državljanstvu itd.), ali, naravno, ne samo u tim slučajevima.

Atila Marton

Kétnyelvűség a hivatalokban

Érdekes válaszokat olvashattunk a Becsi Mozaik körkérdésében, miszerint szükség van-e a kétnyelvűségre közintézményekben Óbecsén és Törökbecsén?
Alapjában három véleményről beszélhetünk. Az egyik szerint szükség van rá, a másik szerint jó lenne, de nem lehet kötelezővé tenni, a harmadik szerint pedig minek, hiszen ez Szerbia és mindenkinek beszélnie kell az államnyelven.
Óbecsén a személyesen és az internetes körkérdésben megkérdezett 132 polgár közül csupán 37 (28 %) nem érzi szükségét a szerb és a magyar nyelv hivatalos használatának az önkormányzati adminisztrációban, Törökbecsén pedig az interneten szavazó 74 polgár fele-fele arányban oszlott meg.

Az igennel szavazók érvei (a december 18-i számban megjelentek szerint) nagyjából a következők: a lakosság nemzetiségi összetétele; nem mindenki tud jól szerbül; alkotmányos garanciák…
A nemmel szavazók szerint ez Szerbia, és a közintézményekben csak szerbül lehet beszélni.

Még egy olyan érv is elhangzott, hogy Újvidéken több a magyar, mint Becsén, és ott senki sem tud a tolóablakoknál magyarul. Újvidéki létemre nem kívánok számháborúba bocsátkozni, csak annyit tennék hozzá, hogy példát és ellenpéldát mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találni lehet, és az ilyen nagy horderejű dolgok esetében talán jobb lenne nem példálózgatni, hanem valamilyen általánosan elfogadott elvekből és – nem mellékesen – a törvényes lehetőségekből kiindulni.

Szerbia alkotmánya úgy definiálja az országot, mint a szerb nép és a többi itt élők államát. Ebből az következik, hogy igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a közintézményekben dolgozók csak szerbül beszélhetnek?
Nem következik. Az alkotmány 79. szakasza kimondja, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak ott, ahol a népesség jelentős részét képezik, joguk van arra, hogy az állami szervek, a tartományi és az önkormányzati szervek, valamint a közfeladatokkal megbízott szervezetek az ő nyelvükön is vezessék az eljárást.

Vagyis, van jogalapja a hivatalos kétnyelvűségnek „mindkét Becsén”.

Vannak olyanok is, akik szerint „kívánatos” lenne a kétnyelvűség a helyi adminisztrációban, de azt „nem lehet kötelezővé tenni”, mert azzal hátrányos megkülönböztetés érné a szerbeket. Álljunk itt meg. Hiszen nem erről van szó. Akkor lyukadnánk ki ide, ha azt feltételeznénk, hogy szerbek nem tanulhatnak meg (alapszinten se) magyarul. Mert, ugyebár, a logika azt mondja, hogy ha valaki szerb és ebből kifolyólag nem tanulhat meg magyarul, akkor a magyar nyelv ismerete nem lehet a foglalkoztatás feltétele, hiszen ez diszkriminálna egy egész nemzetet (amely, nem mellékesen, államalkotó). A probléma éppen a kiindulópontban van. Hiszen ismerünk szerbeket, akik beszélnek más nyelveket is, sőt egyesek még magyarul is tudnak. A Bácskában és a Bánságban nem is olyan régen, kb. száz éve, alapvető civilizációs norma volt tudni nem egy, nem kettő, hanem három nyelvet.

A kétnyelvűség bevezetése, akár korlátozott mértékben –  például, hogy a hivatalokban dolgozók bizonyos százaléka köteles legalább alapszinten ismerni a község területén „jelentős számban” élő kisebbség nyelvét -, NEM jelentene nemzeti alapon történő diszkriminációt. Ugyanis, nem a nemzetiség a kizáró tényező, hanem egy nyelv nem ismerete. Ellenkező esetben a szerb nyelv ismeretének megkövetelése is lehetne diszkrimináció, hiszen abból indulnánk ki, hogy szerbül csak szerbek tudhatnak – abszurdum, ugye?

Cikksorozat a kisebbségi kérdésekről

A pokol nem a Másik című, kilenc hónapig tartó projektum célja a Becsén és Törökbecsén élő magyar nemzeti kisebbség lényegi integrációjának elősegítése. A kétnyelvű (szerb és magyar) projektum keretében a Becsei Mozaik újságírói elemzések és tényfeltáró riportok segítségével igyekeznek majd bemutatni a kisebbségi problémákat és kérdéseket.

A nyilvánosság tájékoztatásának elő kellene segítenie, hogy felülkerekedjünk az előítéleteinken, megszűnjön a gyűlöletbeszéd, és hogy előmozdítsuk a nemzetek közötti együttműködést, mert ezek fontos elemei a közösség demokratizálódási folyamatának. A cikkek a Becsei Mozaikban jelennek meg, valamint elérhetők az újság honlapján (www.becejski-mozaik.co.rs) is. A projektumot a Norwegian People’s Aid szervezet támogatja.

Hány olyan munkahelyi hirdetést láttak, amelyben feltétel vagy „ajánlatosként” megnevezett az angol vagy más idegen nyelv ismerete? Én sokat.
Szerintem a hivatalos kétnyelvűség mellett nem az szól, hogy „sok magyar, különösen az idősebbek nem tudnak jól szerbül”, mint ahogyan az sokszor elhangzott az említett körkérdésben. Ami a szerbtudást illeti, azt mondom, hogy aki ebben az országban él, saját érdekei miatt beszéljen minél jobban szerbül.

Ám az állampolgárság megszerzésének nem feltétele a szerb nyelv ismerete, nem is alkotmányos kötelezettség. Vagyis, aki nem tud eléggé jól szerbül, az vessen magára, de egyenrangú polgára Szerbiának.
A demokratikus társadalom egyik alapelve (talán a legfontosabb), hogy az állam van a polgárért, nem a polgár az államért. A polgár adózik, betartja a törvényeket, és ennek fejében szolgáltatásokat vár el az államtól. A polgár pénzeli a rendőrséget, a hadsereget, az oktatást, az igazságszolgáltatást, az önkormányzati, tartományi és állami adminisztrációt… A polgárok választott képviselői döntenek arról, hogy a polgároktól begyűjtött pénzt mire fogják költeni. Vagyis, a polgárnak nemcsak kötelezettségei vannak az állammal szemben, hanem jogai és jogos elvárásai is.
Egy szó, mint száz, nem szerb-magyar, vagy szerb-kisebbségi kérdésről van szó, hanem alapvető demokratikus normáról: ha adómmal pénzelem az állami gépezetet, akkor az szóljon hozzám olyan nyelven, amelyet megértek. Különösen akkor, de nemcsak akkor, amikor pénzt vesz el tőlem (adóra, anyakönyvi kivonatra, állampolgársági bizonylatra…).          

Márton Attila

Ostavite odgovor

Vaša adresa e-pošte neće biti objavljena. Neophodna polja su označena *