Menni vagy maradni: Elmentünk, kint voltunk, hazajöttünk

A férjem mesélte, hogy a sötét „miloševići” években, amikor a fiatal emberek (és nemcsak a magyarok) generációiból itthon egyre mind kevesebben maradtak, mert jobbnak látták elmenekülni, a szülők meg elmenekíteni fiaikat, minthogy potenciális háborús áldozatok legyenek, akkor neki is könyörögtek a szülei, hogy menjen el innen míg nem késő. – Ti tudnátok más országban élni? – kérdezett rájuk, gondolván arra, hogy azt az őrületes politikát majd csak eléri a megsemmisülés-megsemmisítés, s akkor jobb lesz itt élni, ahol születtünk.

S amikor elmúltak a puskagolyós évek, tényleg úgy látszott, hogy múlóban a gyűlölködés, mögöttünk a rettegés, az inflációs idők, a létbizonytalanság… Mondtuk, mi itt születtünk, itthon vagyunk, lám nem baj, hogy itt maradtunk. Munkánk is van, olyan, ami még az elégedettség érzetét is fölvillantja, mondhatni, hogy az itteni, a vajdasági magyarok közt egyféle kapocs vagyunk, tájékoztatunk, oktatunk, szórakoztatunk, olvasóink szeretik az újságunkat.

Aztán alig múlt el másfél évtized, amikorra már úgymond napi szinten érzékeltük, hogy a párthűséget, a szolgalelkűséget ragacsos kényszerhálóként terítik az emberekre, intézményekre, a sajtóra is. Aki nincs velünk, az ne legyen, jelezték azok az itteni magyarok képviseletében uralmat gyakorlók, a nagy-, közép- és fityfiritty pozícióban ténykedő pártmundérosok, akiknek legtöbbje talán még el is hiszi, hogy jót tesz az itteni magyaroknak, ha csak a birtokukban levő sajtó az érdemes a létezésre. Szóval, szinte láthatatlan, ám mégis érzékelhető módon szembesítettek bennünket azzal is, hogy az időközben öttagúra gyarapodott családunknak itt (és most) egy független, anyagi támogatásokból kirekesztett hetilap már nem tud megélhetést nyújtani.

Ugyanakkor tapasztalataink mellett, az ún. pártélet kulisszatitkairól is tudva egyet s mást, meg a sok ismerős kényszerű meghasonulását is látva, éreztük, hogy nincs „gyomrunk” pénzért, munkahelyért, talmi kiváltságmorzsákért a mindenáron tapsolókhoz csatlakozni. Most magunknak tettük föl az egykori kérdést: Tudnánk-e más országban élni? Egy napon úgy döntöttünk: megpróbáljuk. Három gyerekünk van, itt a megélhetés mind kilátástalanabb, lehet, hogy máshol ők is, mi is boldogabban élhetünk.

Elmentünk. A férjemmel két évvel ezelőtt, június elején, ismerősökhöz érkeztünk meg Németországba, Bonnba. Ők voltak a munkaadóink. A lakhatásunkat is megoldották. Sajnos az elmenetelnek szépséghibája is volt, a gyerekeket (gondoltuk csak rövid időre) itthon kellett hagynunk. Igaz, akkor már nem voltak annyira kicsik (11, 13 és 15 évesek), de borzalmas volt az elválás. Még ma is, ha a búcsúzást említem, elszorul a torkom…

A nagymama, anyósom odaadással és szeretettel nevelte őket, szinte erején felül vállalt, rendezett mindent, de akkor is szenvedtünk mindannyian. Ők itthon, mi ott. Útrakelésünk előtt az volt az elgondolásunk, hogy három hónap után vagy jönnek a gyerekek utánunk, vagy mi jövünk vissza. Sajnos három hónap elteltével még semmi nem látszódott…

Én 24 órában dolgoztam, sokszor nemcsak a gyerekeim utáni vágyódás miatt, hanem a fáradtságtól is sírtam. Újszülött, hármas ikreknél voltam pótmama. Gondolom, nem kell senkinek elmagyarázni, hogy mennyiben változik meg az élet, ha egy kisbaba megszületik, de ott három volt egyszerre! Amúgy végtelenül aranyos, egészséges kislányok.

A férjem, ugyanennek a családnak a tulajdonában levő orvosi intézetben nyolc órában dolgozott, délutánonként meg kertet rendezett, füvet kaszált, mindenféle ház körüli javítási és barkácsmunkát vállalt. Csak a nyelvtanulásra egyikünknek sem jutott ideje. Én magyarul beszéltem az innen Németországba elszármazott anyukával és nagymamával, s az is volt az elvárás, hogy a kislányok is majd szépen tanuljanak meg magyarul, hiszen a német édesapa és a német nagyszülők mellett a kislányok születésüktől kezdve kétnyelvűek lehetnek.

A férjem meg a munkahelyén, a bonni intézetben az orvosi analízisek eredményeit táplálta a számítógépbe, és neki se kellet németül beszélnie. Magyar és szerb(horvát) orvosok is dolgoztak ott, akikkel meg nem tudott e nyelvek egyikén se értekezni, angolul kommunikált. Így utólag látjuk, nagy hiba volt, hogy nem tanultuk a német nyelvet minden szabad percünkben. De valójában kevés szabad percünk volt. Nekem hetente egy szabadnapom volt, a férjem is úgy rendezte a pluszmunkáit, hogy ő is akkor legyen szabad.

Akkor mostam, vasaltam, főztem, bevásárolni mentünk… Egyik nap múlt a másik után és mi nem tanultunk németül. Pedig tapasztaltuk, nyelvtudás nélkül nem lehet érvényesülni, megfelelő, jól fizetett munkát találni. Csak sodródtunk az árral, dolgoztunk egész nap, hónapról hónapra – minimálbérért. Igaz, az ottani az itteninek a többszöröse, de annyiból Németországban sem lehet feszelegni.
Közben úgy, mint mi, a gyerekeink is egyre azt várták, hogy mikor jöhetnek ők is. Hiába voltak rendszeresek a skypen keresztüli beszélgetések, nagyon fájdalmas érzés volt a fizikai távollét, az itthon megszokott ölelések, puszik, összebújások, simogatások hiánya. Még a dorgálás sem volt az „igazi”.

A legkisebb gyerekünk viselte legnehezebben az elválást, sokat sírt, szomorkodott, hiába mentünk haza karácsonyra, utána sem nyugodott meg. Végül úgy döntöttünk, hogy a húsvéti szünetben hazajövünk érte, s habár még tart a tanév, őt áprilisban magunkkal visszük, a két nagyobb fiú pedig otthon marad a tanítás befejeztéig. Így is lett, de mondanom sem kell, hogy ebből újabb törés lett mindannyiunkban.

Árpi, a legkisebb nagyon örült, hogy velünk lehet, de most meg a testvérei után vágyakozott sokat. Az itthoni iskolai bizonyítványai és tesztelés/beszélgetés után rögtön felvették a gimnáziumba (ott már az itteni ötödik általánostól kezdődik), az ottani felzárkóztató osztályba. Az iskoláról csak jót mondhatunk. A tanárok, az osztálytársak végtelenül kedvesek, segítőkészek voltak, minden téren azt nézték, hogy Árpi föltalálja és jól érezze magát. (Itt azt is meg kell jegyeznem, hogy habár sokszor bíráljuk a hazai oktatást, s talán olykor nem is alaptalanul, de az megmutatkozott, hogy az itthon megszerzett tudásanyagot ott könnyen és eredményesen kamatoztathatta.) Nagyon élvezte a dolognak ezt a részét, szeretett iskolába menni, csak utána, estig gyakran egyedül lévén, nemcsak mi, hanem a család másik fele, a testvérei és a nagymamája is hiányzott neki nagyon. „Csak még egyszer megölelhetném a testvéreimet”, zokogta álmából felriadva egy éjszaka, s mi az apjával úgy éreztük, hogy megszakad a szívünk. Átkoztuk a döntést amiért útra keltünk, átkoztuk az országot amelyik erre az útra sodort bennünket. Előtte is egyfolytában vívódtunk, hogy mitévők legyünk, maradjunk vagy pakoljunk haza, dönteni kellett.

Kint voltunk. Időközben a másik két nagyfiúnak is befejeződött a tanév s ők is kijöttek hozzánk. Nagy volt az öröm, újra mindannyian nevettünk esténként, újra szerették egymást a testvérek, s újra, mint még otthon, amikor összekülönböztek és azt hitték, hogy éppen nem szeretik egymást, akkor nemcsak összevesztek, hanem még össze is verekedtek, mint a felbőszült kiscsikók rúgkapáltak. Azt hiszem, hogy sok gyerekes családnak ismerős az ilyen történet. Egyszóval úgymond normálisan zajlott a családi életünk. Éjszakára már nekem sem kellett mindig a három cseperedő ikernél maradnom. Szép nyár volt.

Szerény keresetünk ellenére reménykedve mondogattuk, hogy más országban is lehet élni, lassan majd találunk jobban megfizetett munkahelyet, a gyerek a továbbiakban itt járhatnak iskolába, majd később egyetemre, talán majd biztosabb megélhetésük lesz, mint otthon… Németországban a gyerekes családokat ún. Kindergelddel, gyerekekként havi 198 eurós gyerekpótlékkal támogatják, a tankönyveket ingyen kapják… No meg az sem volt sohasem kérdéses, hogy pl. mennyit költhetünk vacsorára…
Pedig a szülőföld kedves nekünk is, de mit kínált? Ettől jóval kevesebbet.

Ugyanakkor nem szándékom idealizálni a németországi viszonyokat, sőt bizonyos szabályaik a „balkáni lazaságot” is ismerve túl kötötteknek tűnnek. Talán éppen az előírások betartása is alapja sokféle pozitívumnak. Tehát tudomásul kellett vennünk, hogy egy helyett három gyerekkel már nem maradhatunk abban a lakásban, amit addig béreltünk. Mivel a gyerekeknek akkor még kedvük volt maradni, tetszett nekik hogy végül is együtt vagyunk, költözés várt ránk. Egy kisebb, amúgy nagyon szép kertvárosba költöztünk, Bonntól kb. 25 kilométerre, munkaadóink ottani kertes házába.
Más választásunk nem is volt, mert a fizetésünk nem lett volna elég bonni házbérre és megélhetésre is. Így viszont, mivel volt hol laknunk és munka fejében házbért se kellett fizetnünk, már élhetőbbek vagy tervezhetőbbek voltak a napok. Mégis csak két hónapot éltünk így.

Vége lett a nyárnak, mindhárom fiunkat gond nélkül felvették a helybeli gimnáziumba, itt is végtelenül kedves és segítőkész volt mindenki, a mai napig kapcsolatban vagyunk néhány tanárral. A legidősebbnek, Hunornak és a legkisebbnek Árpádnak nagyon jól ment minden, a legjobb osztályzatokat kapták. Az iskola által megbízott tanárok külön is foglalkoztak velük, hogy a nyelvet minél előbb jól elsajátítsák. Tényleg semmi panaszunk nem lehet, a sokat emlegetett német ridegség ott nem volt tapasztalható. De mi újabb dilemmával szembesültünk. Megint dönteni kellett. Mi legyen Ádámmal?

Középső fiunkat az itthon már jóval korábban megmutatkozó képességei és a hegedülés iránti vonzalma, a jelek szerint, a zenei pálya felé irányítja. Kicsi kora óta egy nagyszerű tanár, Vitalij Gulijcsuk tanítja. (Mellesleg érdemes hangsúlyozni, hogy a tanár és tanítvány nagyon kedveli egymást, talán többek között ez is kell az eredményességhez.) Szóval, mikor a gyerekek kijöttek Németországba, az volt a családi elgondolás és egyezség, hogy mivel Ádámnak még hátra van az alsó fokú zeneiskola befejezése, ő csak nyáron lesz kint és ősztől még visszatér Újvidékre, hogy befejezze ezt a tanévet. Hát ebből lett a bonyodalom. Hogy ismét elváljunk, s a testvérek elváljanak egymástól, már szóba se jöhetett.

Hazajöttünk. Hogy ne nyújtsam a történetet, a vége mindennek az lett, hogy két hónap után mindhárom gyerek visszajött a nagymamához meg az itteni iskolákba, mi szülők pedig, a fölmondási időt tiszteletben tartva, tavaly karácsonykor jöttünk haza. Árpád most az általános iskola hetedik osztályába jár, Ádám elsős a zenei középiskolában, Hunor harmadikos gimnazista és párhuzamosan a gimnáziummal a zenei középiskolában a cselló szakra is beiratkozott.
Tudom, hogy a fent elmondottak alapján most sokan magyarázatot várnának, s megkérdezik, hogy: Kellett ez nekünk?

Dehogy kellett, de a helyünkben ki mit tett volna? Mi úgy láttuk, hogy itthon már nem leszünk képesek a három gyereket úgy felnevelni, ahogy szeretnénk. Nem lesz elég a pénzünk ennivalóra, ruhára, a villany- és egyéb számlák kifizetésére, minőségesebb hangszerekre, nyelv- vagy más különórákra, könyvre, kirándulásra, nyaralásra, színház- és hangversenyjegyre, szórakozásra, még olykor egy kis csemegére sem. Nélkülözhetetlen és nélkülözhető (?) dolgokra, minden olyasmire, ami meggyőződésünk szerint gyereke testi és lelki fejlődése érdekében a legtöbb szülő vágya. Annál is inkább, ha mindennek szép eredményét is látja.

S mit tett volna a kérdező abban az esetben, ha a felsoroltak legtöbbjét előbb-utóbb állná például az ő németországi keresete, de lelkiekben roppannának a gyerekek, vagy közülük valamelyik? Bizonyára ismerik a történetet, amit Jókai Mór Melyiket a kilenc közül címmel írt meg.

S jó-e most nekünk itthon? Annyiban igen, hogy a fiúk örülnek, hogy együtt vagyunk mindannyian, s mi is boldogok vagyunk, hogy velük lehetünk. Legalább addig, míg túljutnak a felnőtté válás folyamatának kritikus évein, s tanulgatni, próbálgatni kezdik az önállósodást. Csak kívánjuk, hogy a család meg az egymás iránti szeretet maradjon meg bennük – tisztán.

Mások vagyunk-e amióta hazajöttünk? Hát, van min elgondolkodnunk. Tesszük is. Némiképp fájó, hogy közben újabb emberekben is csalódtunk, de a kárörvendők és irigyek megmutatkoztak, viszont ugyanakkor voltak, akiket vadidegeneknek hittünk, s ők felénk fordultak. Több mint fél év után még munkát is kaptunk, mondhatni a szakmánkban és képzettségünknek megfelelően, de párt-, vallás- és más ilyesféle hovatartozás igénye nélkül. Engem Nagy Margit, az újvidéki református leánykollégium vezetője vett fel nevelőtanárnak. És maradtunk párton kívüliek és katolikus vallásban megkereszteltek.

Megtapasztaltuk és tudjuk, hogy más országban is lehet élni. De ha kell, jobb addig megpróbálni, míg a gyerekek kicsik és magunkkal vihetjük őket, vagy jóval később, nyelvtudással felvértezve útra indítani őket.
Minden eshetőségre számítva, s úgy, mint azelőtt, a gyerekeket továbbra is angol és német nyelvórákra járatjuk. Még az is meglehet, hogy ha Németországban nem is sikerült, de itthon mi ketten is beiratkozunk egy nyelviskolába. Jó az, ha az ember tud németül (is).

Habram Judit, az egykoron újvidéki székhelyű Családi Kör egykori újságírója

A cikk megjelenését a Szerb Köztársaság Művelődésügyi és Tájékoztatási Minisztériuma támogatja.
A cikkben kifejtett álláspontok nem feltétlenül tükrözik a támogatást odaítélő szervezet nézeteit.