trg_fontane
Budai Andrea óbecsei/ svájci lakos a beszélgetőpartnerem. Ő és családja már néhány éve nem élnek Szerbiában, Vajdaságban. A menni vagy maradni témát boncolgatjuk.
– Egy család vagytok a sok közül, amely kivándorolt Szerbiából. Miért mentetek el, bár a válasz szinte magától adódik? Nem együtt és egyszerre mentetek el innen. Hogyan történt, mikor, hová mentél, hogyan éltétek túl az ideiglenes elválasztottságot?
– 2015. Az anyagi kilátástalanság kezd mind jobban eldurvulni, annak ellenére, hogy mindketten munkaviszonyban vagyunk. Én a pedagógusi diplomával, a Lurkóház nevelőjeként dolgozom, amit tényleg szeretek csinálni. Férjem, Tamás, 20 éves nyomdászati múlttal, állandó munkahellyel. Amellett a szabadidőnkben extra munkákat vállaltunk, hogy a „felszínen” maradhassunk. Akik ismernek bennünket, tudják, hogy nem a lusták táborába tartozunk. Azon töprengek, hogy kimegyek 3 hónapra külföldre dolgozni. Fiunk, Viktor a 8. osztályba indul… Jön a ballagás, bérmálkozás, valahogyan ki kell gazdálkodni.
Megspórolt pénzünk annyi volt, amiből másik kanapét szerettünk volna venni a nappaliba (és ami tetszett volna, arra nem volt elegendő, ezért úgy döntöttünk, akkor kivárjuk, amíg összejön a rávaló). Rengeteg helyen kerestem, próbálkoztam. Nem jött össze. Már majdnem kezdtem feladni, amikor megjelent egy ismerős, aki mondta, hogy segít Svájcban munkát találni. Kaptam is az alkalmon, de kértem, hogy mondjon árat a segítségének, mert nem akarok adósa lenni. Megegyeztünk. Hétfőn elmentem a munkára és felmondtam.
Az első sokktól az akkori főnöknőm majd leharapta a fejem. Valószínűleg egyrészt azért, mert elégedett volt a munkámmal, másrészt meg nagyon jóban voltunk és vagyunk a mái napig. Azután átbeszéltük, találtunk mindkét fél számára elfogadható megoldást és szépen váltak el útjaink. Egy hét múlva már utaztam is Svájcba. Ekkor 2015. augusztus végét írjuk. Miért én jöttem nőként, anyaként először? Több okból. Mint már említettem, Tomi nyomdában dolgozott. A nyomda lakásában laktunk. Ha ő felmond, onnan költözni kell. Emellett a szakács suli 5. évét is megkezdte, távhallgatóként, így az volt a kézenfekvőbb, hogy én teszem meg az első lépést. Nem volt könnyű az elválás. Nagyon nem! Férjem, a 2. osztályba induló lányom és a 8-ba induló fiam hagytam otthon.
Tomira maradt minden: a munka, a vizsgák, a háztartás, a gyerekek. Én magam, nő létemre, nekivágtam a nagyvilágnak, úgy, hogy semmi nyelvtudásom nem volt, mivel a magyarral, szerbbel és az angollal nem tudtam itt semmit se kezdeni. Egy és fél hónap svájci tartózkodás után sikerült egy szép szállodában elhelyezkednem, szobalányként. Hogy egyszerűbben fogalmazzak, takarítottam. Nem volt könnyű, de elfogadtam, mert a jövőnk megalapozása iránti vágy, a jövőkép megteremtése erősebb volt, mint az egóm.
Nehézségek a munkán, gondok, ahol laktam, Kinga, a kislányom, sokszor nem akart velem Skype-on beszélni, félt, hogy elsírja magát, s nem szerette volna, ha én őt sírni látom és hallom. A szívem szakadt meg, de tudtam, hogy erősnek kell maradnom, mert kitartás nélkül biztosan nem fogok célba érni. Mivel a szállásadómmal nem jöttünk jól ki, s majdnem utcára kerültem egyik napról a másikra, sürgősen megoldást kellett keresnem. Hála Istennek, az akkori főnöknőm (is) jó fej volt és elintézte, hogy kapjak egy szállodai személyzeti szobát. Innentől kezd az életünk sínre állni. Tudtam spórolni. Végre!
– Azután, lassan, ismét együtt a család…
– Két hét kollektív szabadságot kaptam 2016 áprilisában, amikor a hotel bezárt. Hazamentem. Tominak elkészítettük a papírjait, önéletrajz, minden, ami kell. A terv, hogy amikor visszajövök a szabadságról, megpróbálok neki is találni valami munkát. A szabadnapjaim azzal teltek, hogy jártam a hoteleket, s próbáltam neki munkát találni. Láss csodát! Egy hét múlva otthon kapta az e-mailt, hogy mikor tud kijönni állásinterjúra. Hív, hogy most mi legyen? Az akkori halandzsa német nyelvtudásommal (nem volt kitől segítséget kérni, így kénytelen voltam egyedül intézni) felhívtam a szóban forgó szállodát és megbeszéltem velük, hogy először csak én megyek el személyesen, és ott majd megbeszéljük a részleteket.
A tulaj, egy idős hölgy, nagyon szimpatikusnak találhatta a beszélgetésünket, mert úgy jöttem el onnan, hogy Tominak küldi e-mailben a szerződést, amit ő kinyomtat, aláír és jöhet dolgozni. De a megbeszélésen elmondtam, hogy nekünk május végén haza kell menni, mert a fiunk bérmálkozik, ezért egy hét munka után kapott egy hét szabadságot. Mikor kijött Tomi, ez 2016 májusa volt, a gyerekek maradtak otthon a nagyszülőkkel. Miután férjem felmondott otthon a nyomdában, egy hónappal később a nyomda is bezárta kapuit… Svájcban Tomi a faluban lakott, lenn a völgyben, a munkaadójánál, én meg a hegyen, az én szállodámban, vagyis ahol dolgoztam.
Nem volt mód együtt lakni, mert hozzám csak felvonóval lehetett feljönni, és ez az ő munkaideje miatt nem volt kivitelezhető. Nála meg csak egyágyas személyzeti szobák voltak. Érdekes volt, amikor először mentem az igazgatóhoz engedélyt kérni, hogy a férjem nálam alhasson, de legalább már egy községben laktunk akkor. Két hónap után sikerült lakást bérelnünk. Tudtunk venni új bútorokat és a gyerekeinket is végre kihozhattuk, ez 2016 júliusában volt.
– Hogyan illeszkedtek be az új rendszerbe a gyerekek?
– Beírattuk őket az iskolába. Kinga ott folytatta, ahol otthon abbahagyta, azaz a 3. osztályban, azzal, hogy intenzív német nyelvórákra járt. Viktor itt a 2-ba ment, azaz mintha még egyszer járta volna a 8. osztályt, de semmit sem veszített, sőt! Mindketten nagyon szépen és gyorsan beilleszkedtek és a németet is jól elsajátították. Hihetetlen, milyen jól meg van szervezve az integrálódási folyamat.
– Milyen a munkáltató, az egészségügyi, az oktatási, a szociális rendszer, nyugdíjrendszer Svájcban?
– A munkámnak köszönve, „belegabalyodtam” egy egészségügyi kihívásba, amit először asztmának hittek, ezért, az igazgatónővel közös megegyezés alapján, felmondást kaptam (ugyanis, ha én mondtam volna fel, nem lettem volna egy ideig jogosult a munkanélküli segélyre). A szociális hálózat is nagyon jól, szervezetten működik. Mivel 2,5 évet dolgoztam itt folyamatosan, jogom volt munkanélküli segélyre.
Ez azt jelenti, hogy a volt bruttó fizetésem 80%-ra voltam jogosult, ami lefordítva annyit jelent, hogy kézhez néha többet kaptam, mint amikor 100%-ban dolgoztam. Az egészségügyi kihívásomnak köszönhetően belátásom nyílt az itteni egészségügy működésébe. Esküszöm, első alkalommal nem akartam hinni a szememnek! Orvos, időpont. Bemegyek, nővér kér, hogy a váróban hagyjam ott a táskám, kabátom (!), labor.
Meg kell várni az eredményt – 4 perc! Jön értem a doktornő, megyek be konzultációra, a laboreredményeim már az ő számítógépén! Az oktatás is inkább gyakorlatias, életre nevelik őket. A felesleges dolgok ki vannak iktatva. A kornak, követelményeknek megfelelően tanítanak. Általánosban tanulnak főzni, varrni, horgolni is. A tornán tényleg tornáznak, mert mindegyik gyerek csuromvizes. Utána le tudnak zuhanyozni.
A toalettek nagyon tiszták, rendezettek. Papír, folyékony szappan, ülőke fertőtlenítő, sőt még külön zacskók a használt tisztasági betéteknek. Ugyanez van az állomásokon, bevásárlóközpontokban. Viktor most kezdte a középsulit, elektroinstalatőr. Egy nap suli, 4 nap gyakorlat. Egy helyi elektrós cégnél dolgozik. Szerződést írt alá diák, a munkaadó és a szülő. Kötelezettségek és jogok. Havonta kap fizetést.
Ez diákpénz. Minden évben többet. Amint befejezte az iskolát, automatikusan ugrik a fizetés is, mint a szakmabelieknek. Amennyiben szeretne továbbtanulni, középiskola után minimum 2 évig kell dolgozni, hogy megteremtse magának a továbbtanulási költségeket. Barátnője is van, már több mint egy éve. Nagyon rendes lány. Egyszerű, közvetlen, szorgalmas és intelligens. Kedveljük. Az ő szülei is szépen befogadták Viktort. Igazán örülünk.
– Mi a jobb ott, s mi a rosszabb, mint Szerbiában, ha van ilyen? Meg tud-e emberhez méltó módon élni ott egy négytagú család? Mit engedhettek meg magatoknak, amit itt nem?
– Tomi nemrég felmondott a szállodában, ahol dolgozott. Igaz, időközben előléptették pizzamesternek, de a gasztróból ki szeretett volna ő is lépni. Ez hosszú távon nem családosoknak való. Október 1-től mindketten egy gyárban kaptunk munkát egy kedves ismerősünk közbenjárásával. Újabb kihívások előtt állunk, de örülünk és várjuk. Végre lesznek szabad hétvégéink, nyári szabadságunk! Ami a kiadásokat illeti, a lakás és az egészségügyi biztosítás ára igen magas.
Viszont a rendelők, kórházak jól felszereltek. Hozzáállás, ellátás profi. A kezeléseknek csak bizonyos százalékát kell fizetni egy meghatározott összegig. Azon felül a biztosító fizet mindent, de ez függ a megkötött szerződés tartalmától. Összegezve: mielőtt megtettem az első lépést, ha akkor tudom, hogy mi mindenen kell keresztülmenni, valószínűleg nem lett volna kellő bátorságom. Visszanézve viszont nagyon örülök, hogy megléptük. Van jövőkép. Tudunk tervezni. Nem vet fel bennünket a pénz, de emberként tudunk élni.
Amikor vásárolni megyünk, meglátunk valamit, ami jó lenne, akkor megvesszük. Érdemes odafigyelni az akciókra, mert itt tényleg nagy kedvezmények vannak. Itt az ember bizonyos dolgokat akkor vesz, amikor akción van, mert pl. 1/3 áron hozzá tud jutni. Gondolok itt lábbelire, ruházatra, háztartási gépekre. Egyszerűen, emberként tudunk funkcionálni. Sajnos, otthon már odáig süllyedtünk, hogy vagy a számlákat fizetjük, vagy enni veszünk.
Elfelejtettük mi az, ami emberhez méltó, és már a legalapvetőbb dolgok is luxusnak számítottak. A közbiztonság errefelé nagyon magas fokon van. Nem egyszer történt meg, hogy nem zártuk be a lakást, mikor elmentünk itthonról, vagy az autó ablaküvegét lehúzva felejtettük, de semmi sem történt. Viktor elhagyta valahol a vonaton a kulcsait. Semmi nem volt rajta, mégis hívtak bennünket a vasútállomás talált tárgyak osztályáról, hogy közülünk valaki elveszíttette a kulcsait. Itt minden kulcs kódolt, az alapján tudják beazonosítani, hogy kié, ezért az újrakészítése igen bonyodalmas és drága.
– Honvágy?
– Honvágy? Na, olyan nálam nincs. Ha véletlenül lenne, akkor eszembe juttatom, hogy miért is voltunk kénytelenek onnan eljönni, s rögtön elmúlik. A Tisza hiányzik. Egyértelmű, hogy pár szívünkhöz közel álló személy is nagyon tud hiányozni. A modern technikának köszönve viszont tudunk naponta, ha kell, többször is beszélni. Persze a szoros öleléseket, puszikat ez nem pótolhatja.
– Új és régi barátok?
– Barátok? Akik igaziak voltak, azok meg is maradtak. A többi szép lassan lemorzsolódott. Ez így jó. Köttettek már itt is új ismeretségek, barátságok. Ha segítség kell, lényegében számíthatunk egymásra. De így, 1300 km-re a szülőföldünktől, megtanultuk, hogy igyekezzünk mindig az önállóságra és ne mástól várjuk a megoldást.
– Visszatérnétek-e esetleg Szerbiába valamikor?
– Ez a jövő zenéje. Szerbiába kétlem, viszont nagy vágyam egy horvát-tengerparti nyaraló, ahol majd vendégül láthatjuk a számunkra kedves embereket. Itt szeretnénk élni tavasztól őszig, hogy hol fogunk majd telente lenni, azt majd az idő megmutatja. Mindenesetre napi szinten hálát adunk, hogy ki mertünk lépni a komfortzónából, kijöttünk ide és hogy ilyen csodálatos környezetben élhetünk és tervezhetünk – mondta Budai Andrea.
F.D.K.
A cikk megjelenését a Szerb Köztársaság Művelődésügyi és Tájékoztatási Minisztériuma támogatja.
A cikkben kifejtett álláspontok nem feltétlenül tükrözik a támogatást odaítélő szervezet nézeteit.
