trg_fontane
Az utazás és a világkonyha elválaszthatatlanok. Isztambul minden érzékszervünket igénybe veszi, megdolgoztatja és lefoglalja. Cserébe viszont egy augusztus 20-i tűzijátékot élvezhetünk a szánkban és a borsra vagy a sáfrányra sem tudunk majd úgy nézni, mint előtte. Szagmintát vettem a levegőből, és mentem az orrom után, mint egy jó német juhász. Az orrom pedig a Grand Bazárhoz, vagyis törökül a Kapalıçarşıhoz vezetett. Ez a világ egyik legnagyobb fedett piaca, és 3 percre található az isztambuli otthonomtól.
A Grand Bazár sunyi trükkökkel van tele: „Mister Lady!” – kiáltja utánam a kurd árus. Erre már én is megfordultam. Ki az, aki engem így besorolt? „Csak nézd meg, nem kell venni semmit, itt egy kis tea.” Egy hétig nem jöttem rá, hogy éjjel miért nem tudtam aludni első napjaimban Isztambulban. Hát persze. Mindenhol elfogadtam az „itt egy kis teát”, ami volt, hogy napi 10 teát tett ki.
A semmiből kerülnek elő kis asztalok, 4 sámlit úgy vesz elő a tulaj, hogy nem volt nála egy sem, és máris hellyel kínál. A keleties stílusú mozaiklámpák derelyezően hatnak a szememre, messzire visznek gondolatban. Eszembe jut milyen volt a Közel-Keleten élni. Ott is színek széles skálája… „Milyet kérsz?” – mint egy hipnózisból, a török fagyiárus kérdése hozott vissza a jelenbe. Hát hogy mondjam, hogy semmilyet?
A törököknek a vérükben van, hogy cirkuszi mutatvánnyá fejlesszék az utcai kaják kiszolgálását. Nem tudom, hogy az álnépviselet sokkolt jobban, a kurjongatás, vagy az, hogy hogyan teszik hintába a gyanútlan német, olasz, amerikai turistát. Innentől már nem a német turisták szandál-zokni kombinációja égett bele a retinámba, hanem az ál török népviselet, amit a fagyizsonglőrök viselnek.
A török fagyi a Maraş dondurması. Mielőtt az ember belenyalna, az utcai árus itt a piros – hol a piros?-t játszik vele. A vásárló mérges, a körülöttük levők nevetnek. Amíg rájuk nem kerül a sor. Az igazi dondurma kecsketejből készül. Sokk numero uno: késsel és villával szolgálják fel tányéron az éttermekben. Tejszín ízű, kevés őrölt pisztáciával a tetején (rácsöppent a nyálam most a billentyűzetre). Sokk numero due: ragacsos és gumis. Hogy mitől? A híoszi pisztáciafa gyantájától, valamint egy ritka és furcsa növény, a kosbor porrá őrölt gumójától. Erre tessék gombot varrni.
Nem véletlenül láttuk vendégül a törököket 500 évig (én valószínűnek tartom, hogy részben azért maradtak, mert mi is jól főztünk), így a konyháink összefonódtak. Egy szakácskönyv nem lenne elég a török konyha remekeinek méltatására. Kötelezők röviden: aki Vajdaságban nőtt fel, annak Isztambulban nem hiányozhatnak a hazai ízek.
Minden otthoninak van török megfelelője: gyuvecs-güveç, töltött paprika-dolma (a városon belül közlekedő kisbusz viszont dolmuş. Hogy én hányszor rendeltem dolmuşt az étteremben és hányszor kérdeztem meg, hogy mikor jön a dolma… Majd ha elkészül, mondták), köfte-húsgombóc, és még sorolhatnám.
žA török konyha alattomos bosszút állt rajtam: felhizlalt (én naiv!). Ezzel akkor szembesültem, amikor a régi barátokkal találkoztam ismét. Félelmet láttam a szemükben. Attól féltek a plusz kilók láttán, hogy őket is megeszem. Reggelire, dolma mellé.
Ződi Anna
