trg_fontaneOlyan sűrű az általunk megalkotott hallgatás ebben a „szelíd városban“, amelyben, Uram bocsá´ „bensőséges szomszédok élnek, amelynek hosszú, széles utcái vannak, amelyekben az összeesküvő árnyakkal teli csöndben nyugszik az elcsendesült Pannon láthatár nyugodt lakóival“ (szó szerint ez áll a tavaly megjelent Becse községet bemutató, minden bizonnyal az erre tévedők eligazítására szolgáló „képeskönyvben“).
Mi, a bensőséges szomszédok, pedig bensőségesen hallgatunk. Itt-ott ugyan valakik-akárkik disszonáns hangokat hallatnak, de azoknak is idejében be lett/lesz fogva a szájuk. Ugyan miért megkérdőjelezni a bensőséges harmóniát?
Tehát hallgatunk mindahányan, uraim és hölgyeim. Hallgattak az időben előbb levők is, miért tennénk mi másképp?
Mégis megkockáztatjuk: a szelíd város nem is olyan szelíd. Nap mint nap halljuk, látjuk mi minden történt és történik a széles utcákon. Meg az ablakok és ajtók mögött. Adjuk össze saját élményeinket, tegyük hozzá szelíden az utóbbi hónapok bűnügyi krónikáját, továbbá azt, ami eme krónikákban nincs benne, s kikerekedik egy valóban mesébe illő történet a mesebeli szelíd kisvárosról. Ahol a hallgatás és az elhallgatás az úr.
Van abban valami, hogy „A legkegyetlenebb igazságokat gyakran csöndben mondják ki“ (Robert Louis Stevenson) – azonban néha szólni is jó. Már csak azért is, nehogy elfelejtsünk beszélni. Meg azért is, mert egyszer ki kell mondani a dolgokat. A csönd nem tesz semmit meg nem történtté.
Miközben hallgatunk, történnek a dolgok. Velünk? Ellenünk? Beleegyezésünkkel, ha hallgatunk. Engem nem bántanak, szóljon az, akit bántanak?
Évekig hallgattunk, mert állítólag hallgatnunk kellett.
A hallgatás nem kinyilatkoztatás. A hallgatás gyávaság. Nem lehetséges, hogy minden nap a hallgatás napja legyen.
A csönd nem harmónia, nem öröm, nem béke, nem nyugalom. Hideg és durva. Megalázkodás és fejet hajtás.
Eljött az ideje a szónak. Mert ez nem az isteni, a harmonikus, a békés csönd. A mi csöndünk Csáth Géza fekete csöndje. Amely óriási denevérszárnyakon jön. „A fekete csönd pedig beborította kis házunkat nedves, undok szárnyaival.“
A végtelenségig lehet hallgatni. De akkor ne reméljük, hogy majd valaki mégis szólni merészel helyettünk. Akkor hallgassunk. Az „összeesküvő árnyakkal teli csöndben“, ahogyan az meg van írva Becse „nagykönyvében“.
Filipčev Dömötör Krisztina (Az írás 2003. április 25-én jelent meg a Becsei Mozaikban)
