trg_fontaneEgy bizonyos Darko Šarićot köröz a rendőrség. A sajtó már el is nevezte a szökevényt kokainbárónak. Hangzatos „becenév”, de találó is, legalábbis abból ítélve, hogy állítólag Dél-Amerikából származó kábítószert forgalmazott.
Egy a sok közül, akiket keresnek, néha meg is találnak, ritkábban el is ítélnek. Még az sem nagy szó, hogy Újvidéken vannak villái, hiszen a vajdasági főváros mindenféle bűnözők kedvenc városa is – a hágai vádlott és szökevény Goran Hadžić is ott tanyázott, a családja még mindig ott él.
Mi az, ami különlegessé teszi Šarićot? Az, hogy ő a szerbiai privatizáció egyik jelképe!
A pljevljai (montenegrói) „üzletember” ugyanis – off-shore cégei által – két neves újvidéki szálloda, továbbá zsíros vajdasági termőföldek tulajdonosa is. Több ezer hektáré. És a földekhez tartozó mezőgazdasági vállalatoké is. Újvidéken a Putnik és a Vojvodina szállodák boldog tulajdonosa. Ezt állítják a jól értesült lapok.
Hogyan lehetséges ez? A válasz: a szerbiai privatizációs modell.
Nyolc éven át senkitől se kérdezték, honnan van pénze földet, gyárat, céget, birtokot vásárolni. Nyolc éven át azzal etették az embereket, hogy a privatizáció fog kihúzni bennünket a slamasztikából, amelybe Slobo és többmilliós követői táborának ámokfutása vitt be.
Tavaly valakinek végre eszébe jutott, hogy meg kellene tiltani, hogy elítélt bűnözők vagy olyanok, akik ellen vizsgálat folyik, részt vegyenek a privatizációban. Lett is erről törvény, de addigra már a nagyját eladták. A pénzmosást visszacsinálni pedig általában nem lehet. Csupán azoktól lehet elvenni a vagyont, akik ellen van bírósági ítélet.
Éveken át hallgattuk a mantrákat, hogy jön majd a friss külföldi tőke, és jó lesz, mert munkahelyek nyílnak meg, meg hogy az állam mindig rossz menedzser, a magántőke viszont mindig jó. Jött is külföldi tőke, de az – amennyiben épített is valamit – nagyrészt nem termelni akart, hanem piacot vett meg (áruházláncok, sörgyárak stb.) vagy hasznosítható ingatlant. Voltak olyan befektetések is (lásd: oroszok a Fadipban), amelyek senkinek semmi jót nem hoztak. Ám a külföldi befektetések aránya elmaradt attól, amire a derűlátók számítottak.
Az államnak csak az volt a célja, hogy pénzhez jusson és levegye a válláról azt a terhet, amit az állami vállalatok és az ott dolgozók jelentettek. Ezért nem vizsgálta az állam a pénz eredetét. Márpedig Slobo uralkodása után az embernek vagy nem volt pénze, vagy ha volt, akkor nem lehetett tiszta eredetű. Így történhetett meg, hogy a slobói évek újgazdagjai fölvásárolták a gyárakat, amelyeket csődbe juttattak, továbbá a termőföldeket és a kombinátokat Vajdaság szerte.
Šarić is állítólag az egyik ilyen szerb tycoon (mágnás), vagyis „ellentmondásos bizMiszmen” egy bizonyos Mile Jerković újonnan (2006-2008) megszerzett földjeit vásárolta meg. Zentára, Szivácra, Gákovóra, Gajdobrára terjedt ki Mile Jerković birodalma – összesen 16 000 hektár! Azért szerepel az ige múlt időben, mert Jerković adósságai miatt elveszítette birtokai nagy részét. Most elsősorban a gajdobrai Jedinstvo és a sziváci Bácska iránt érdeklődik a pénzügyi rendőrség – azt ellenőrzik, hogy Šarić, közvetítők által – mi mindenre tette rá a kezét. Minden ilyen vagyont az új törvény értelmében elkoboznak tőle.
Akkor most kié a föld? A bűnözőké?
De eredetileg kié (volt) az a föld, amelyet nagy vehemenciával privatizáltak? Mondjuk, Vajdaságban 1945 előtt nemigen lehetett gazdátlan földterület. Jöttek a partizánok, államosítottak, elüldöztek, elkoboztak. Odaadták más földjét azoknak, akiknek ők jónak látták.
Nálunk állítólag valami változások történnek már 10. éve. Európában mindenhol (szó szerint mindenhol) a változások keretében visszaadták a földeket eredeti tulajdonosuknak, vagy kárpótolták azokat (még ha olyan siralmasan is – kárpótlási jegyekkel -, mint Magyarországon). Nálunk nem történt restitúció. A vonatkozó törvényt még mindig készítik. Mi lesz azzal a vagyonnal, amelyet a mohó állam privatizált, miközben mindenki tudta, hogy valójában kit illet meg? Pedig annyira egyértelmű, hogy előbb mindenkinek vissza kellett volna adni, ami az övé, és csak utána lehetett volna beindítani a privatizációt. Lásd például az újvidéki Putnik szállodát. Az ugyanis a Tanurdžić-palotában van, de nem a Tanurdžić-örökösöké (sem a szálloda, sem a palota). Ha igaz, amit a sajtó ír, akkor Šarićé…
Vagyis, az egyik rablást és fosztogatást (a partizánhatalomét) követte a másik, amelyet a 2000 októbere óta hatalmon levők tettek lehetővé.
Egyszer egy neves liberális közgazdásznővel beszéltem a magánosításról. Azzal érvelt, hogy a privatizáció első hullámában máshol is a piszkos pénz térhódítása volt jellemző és majd jön a második hullám, amely tiszta pénz lesz, és amely majd fellendíti a gazdaságot. Erre mi lett a második hullám? A šarićok…
És amikor az ember rákérdez az ilyen mindentudó „makroköz-gazdászokra”, hogy mit mondanának azoknak, akik például a becskereki vagy a becsei sörgyárban dolgoztak, majd munkanélkülivé váltak a szerbiai privatizációs modell miatt, akkor az a válasz, hogy azokért a vállalatokért úgyse kár, mert életképtelenek voltak. És az emberekért se kár?
Márton Attila
