A Nagy Átverés

Samuel Johnson 1774-ben a patriotizmust a gazemberek végső mentsvárának nevezte. A XX. század kilencvenes éveiben meggyőződtünk róla, hogy errefelé nem az utolsó, hanem a legelső.
A patriotizmus, nemzetmentés, „pozitív értelemben vett nacionalizmus”, a sovinizmus és egyebek kitűnő álcák voltak a Nagy Rabló Honvédő Háborúkban.

Így van ez most is. A B92 TV Insajder című műsora hétfőről-hétfőre beszámol a „nagy hazafias rablásról” (ez is a sorozat címe), illetve arról, hogy 12 éve napi 600 ezer euró megy el Koszovóba, ahol „nemzeti bizmiszmenek” zsebeibe vándorol.
Közben a „Koszovó Szerbia” jelszó jegyében vesztettünk el 9 évet (Đinđić meggyilkolása óta) – és ezzel a jelszóval kerülünk a legutóbbi hatalomváltás óta egyre távolabb Nyugat-Európától.
De nemcsak Koszovóban kifizetődő „hivatásos szerbnek” (sőt, nemcsak szerbnek) lenni.
Ha nem tévedek, Teofil Pančić volt az, aki kakisztokrátiának nevezte a kilencvenes évek rendszerét, a legrosszabbak uralmát. Ama bizonyos október 5-én, a Módszerváltás Napján a kakisztokrátiának nem lett vége.
Az összerabolt, összeharácsolt vagyonok, a politikai alapon elnyert monopóliumok büszke tulajdonosai a pénzt addigra már vagy tisztára mosták, vagy kimentették az országból. 12 évvel ezelőtt megbukott Milošević, de a nevével fémjelzett korszaknak igazából nem lett vége.
Egyrészt azért, mert Koštunica és környezete mindent megtett annak érdekében, hogy igazi váltás ne történjen (védelmezte az Állambiztonsági Szolgálat és a hadsereg vezetőit), másrészt azért, mert a Miloševićet megbuktatók gyakorlatilag semmi másban nem értettek egyet. Az új hatalom emberei pedig minden szinten nagyon gyorsan idomultak az addigi hatalomgyakorlási módszerekhez.
Viszonylag gyorsan kialakultak az új pártállami struktúrák, az egyes pártok befolyása alá kerültek médiumok, cégek, egész gazdasági ágazatok – munkahelyek. Ahogyan a miloševići időkben is, csak most több párt van, de mindegyik totális hatalomra tör.

Saša Đogović közgazdász, aki a minap nyilatkozott a Szabad Európa Rádiónak, mindezt így jellemezte: „A Világgazdasági Fórum adatai szerint Szerbia az igazgatás és vezetés szakmaiságát tekintve a világ 144 országa közül a 135. helyen áll. Ennek legfőbb oka kétségkívül a kapcsolatokon keresztüli elhelyezkedés, amely főként a nagyszámú közvállalatot érinti, ahol politikai és rokoni kapcsolatok révén magasra lehet felkapaszkodni minden különösebb szakértelem nélkül. Az ilyen szelekciórendszer végzetesnek is mutatkozott a szerbiai állami és államosított vállalatok esetében”.
Közben Horgostól Bujanovacig a nemzetieskedő dobok tamtamja hallatszik, amely elnyom mindenféle tiltakozási szándékot. A rossz privatizációk derékba törték a 2000-ig már tetszhalott állapotban levő termelést. Munkahelyek százezrei úsztak el nagyobb tüntetések nélkül. Ezért nem háborog szervezetten senki a munkások jogainak folyamatos csorbítása ellen – sokak számára prémiumnak számít bejelentetlenül dolgozni napi 10-12 órát is, havi 15 ezerért. A napokban röppent fel a hír, miszerint új munkaügyi törvény készül – és azt a munkaadók, értsd: a kapitalisták fogják írni. Hogy milyen lesz, nem nehéz kitalálni.
A társadalmi különbségek szakadékká váltak. 2000 után néhány évig úgy tűnt, hogy újjászülethet egy középosztály, de a „középosztály” ma a bolhapiacon és a turkálókban vásárol.
Hogy ennek így kellett lennie? Hajlamosak vagyunk az ilyen megállapításokra. Pedig öntudatosabb, szervezettebb állampolgárok, dolgozók mindezt megakadályozhatták volna.
Mi azonban nem vagyunk egyik sem. Fogyasztók vagyunk, időről-időre beterelnek valamely karámba (megfelelő nemzeti színekben) – és nem tiltakozunk. Sztrájkolni az állami szektorban lehet, ott is csupán a tanárok meg az egészségügyiek merészelnek hébe-hóba mozgolódni. Magáncégekben szakszervezeti szerveződés lehetetlen – az államot ez nem zavarja, az állam, a mindenkori hatalom ehhez asszisztál.
A jelszó: munkahelyteremtés. Ne zavarja a befektetőt a szakszervezet jelenléte! A mindenkori hatalom az adófizetők pénzéből pumpolja a befektetőt. A munkás – elsősorban a magáncégekben – gyakorlatilag a munkaadó tulajdonát képezi. Kapitalizmus? Igen, de olyan, amilyenről a Dickens-regényekben olvashattunk. Hol vagyunk mi a dolgozók jogait illetően a mai Franciaországtól? E tekintetben nagyjából száz évvel lemaradtunk Nyugat-Európa mögött.

Márton Attila