Könyvajánló - Tisztogatás

A Tisztogatás (Sofi Oksanen: Tisztogatás, Sco-lar, 2010) a nők elleni erőszakkal és a kommunista országok feldolgozatlan múltjával foglalkozik párhuzamosan. A regény egy család történetén keresztül Észtország közelmúltjának, s vele együtt a keleti blokk országainak elhallgatott eseményeibe, az elkendőzések világába is betekintést nyújt. Megszólaltatja a háború és a kommunizmus áldozatait, szembesít a megalkuvók és a megalázottak szégyenével. Ám a hajdani megaláztatások és a napjaink zavaros társadalmi közegében viruló erőszak határvonalai mindinkább elmosódnak Oksanen mesterművében…

A magány békéjében éldegélő idős észt asszony, Aliide Truu életét váratlan esemény kavarja fel: eszméletét vesztett orosz lányt talál a háza udvarán. A fiatal Zarával való találkozás feleleveníti Aliidéban a múltat: tragikus szerelmi történetét és azokat a döntéseket, amelyek megpecsételték a hozzá legközelebb állók és a saját maga sorsát. A kétségbeesett lépésekre kényszerült Zara helyzete rávilágít, hogy az üldöztetések a megváltozott körülmények ellenére sem értek véget – csupán formájuk változott. A könyv témája a nők elleni erőszak, és a második világháborút követő szovjet megszállás traumája.
Boros Ágota azt írja a könyvről, hogy Lars von Trier Dogville-jét nézve érzett olyen tehetetlen, gyilkos dühöt, mint a Tisztogatást olvasva. „Belesikítani a történetbe; eddig és ne tovább. Azt hittem, én már minden borzalmat láttam, átéltem vagy hallottam. Hogy engem már nem lehet sokkolni, nem lepődöm meg semmin, amit az emberek egymással művelnek hit, ideológia vagy bárminek a nevében. A finn írónő azonban összeszorította a szívem, és markolta szorosan 367 oldalon keresztül. Nem hagyott szünetet, egy pillanatnyi megnyugvás, egy másodpercnyi enyhülés nem sok, de ennyit sem engedett. Olvasás közben minden zajra összerezzentem, képzeletbeli legyeket hessegettem, orromban éreztem a romlott hús szagát, és a szereplőkkel együtt fulladoztam a húggyal átitatott zsákkal a fejemen. És rettegtem. Rettegtem, hogy a könyvet becsukva egy kis faluban találom magam, pengevékonyra szorított szájú, összevont szemöldökű, lesütött pillantású, testileg és lelkileg megnyomorított emberek között.
Sofi Oksanen eközben szenvtelenül, tárgyilagosan csak mesélt és mesélt. És fogalmam sincs, mi volt a szörnyűbb, amit kimondott vagy amit nem. Nincs a Tisztogatásban egy felesleges mondat, szó, de még rag sem. Kopogó mondatok, jellemábrázolások félsorokban, egy bekezdésben egy élet, egy sors, egy tragédia. Sofi Oksanen nem ítélkezik, ugyanakkor együtt sem érez a szereplőivel. Ő csak továbbadja a beszélt történelmet. Beszélt történelem, igen. Nem a hivatalos – szovjet/orosz, német vagy észt – történelemkönyvekben szentesített dátumok, események, (ki)magyarázások regénye ez. Nem a megszállóké és nem a megszállottaké. Az embereké. Akik lehetnénk akár mi is. Sting jár az eszemben, hogy mennyire törékenyek is vagyunk. Ha húszévesen találkozom a Tisztogatással, amikor még tudtam, mi a jó és a rossz között a különbség, amikor még minden fekete vagy fehér volt, hideg vagy meleg, de semmiképpen nem szürke vagy langyos, akkor hamar kimondtam volna az ítéletet a regény alakjaira. Most már sokkal bizonytalanabb vagyok. Nem tudom, akkor, ott, az ő helyükben hogyan döntöttem volna. Mitől lesz hős az egyik, mitől áruló a másik? Hogyan képes valaki minden kínzásnak ellenállva megőrizni egy titkot, hogy szerelmét mentse, és később ugyanennek a szerelemnek a nevében elárulni másokat, akiket hatalmában állna megvédeni? A Tisztogatásban – a gyerekek kivételével – nincsenek ártatlan áldozatok“, írja Boros Ágota. Már tőle összeszorul a szívünk, de jöjjön néhány részlet is a Tisztogatásból.
„A batyu most is ott hevert a nyírfák alatt. Aliide közelebb ment hozzá, ám miközben szemmel tartotta, azt fürkészte, vannak-e mások is a közelben. A batyu egy lány volt. Sáros, mocskos, rongyos, de mégiscsak lány. Egy teljesen ismeretlen lány. Hús-vér ember, nem holmi égi jel a jövőből. Töredezett körmeiről lepattogzott a vörös lakk. Arcára csíkokat vont a szétfolyt szemfesték, a ráboruló, egykor göndör fürtökön a hajlakk parányi gömböcskék füzérének látszott. Fűzfalevél ragadt közéjük. Az erősen szőkített haj töve zsírosan sötétlett. A piszok alatt a bőre mégis áttetszően fehérlett, mint a Weisser Klarapfel alma, alsó ajkán a kiszáradt, repedezett bőr alól paradicsompirosan villant elő a természetellenesen fénylő, friss hús. Ettől hártyaszerűnek tűnt a piszok, amely arra várt, hogy letisztogassák, mint a hidegen tárolt almáról a viaszbevonatot. Szemhéjának redőiben összetömörödött a lila festék, áttetsző, fekete harisnyanadrágján felfutottak a szemek.“ (…) „Aliide a kasza nyelével megbökte a lányt, de az nem mozdult. Hiába szólongatta, csipkedte, a szemhéja sem rebbent. Aliide esővizet hozott a lábmosó tálban, és ráspriccelte a lányra. A lány csecsemőpózba rándult, kezét védekezőn a feje elé kapta.“