trg_fontane
Az újságírói etika egyik alapkérdését vetették fel egyes médiumok a nyugat-szerbiai Loznicában. Egyben – igen érdekes módon – felvetették a helyi, lokális média helyzetének kérdését is.
A B92 híre szerint egyes loznicai médiumok meg akarják fizettetni a pártok helyi szervezeteivel a sajtóértekezletekről szóló jelentéseket. Még számlát is küldtek.
Az indoklás a következő: a pártok állandóan arra panaszkodnak, hogy a sajtó nem szentel nekik elegendő teret, ám a média számára a sajtóértekezletek csupán költséget jelentenek.
Így nyilatkozott a helyi Lotel tévé tulajdonosa, és hasonlóan vélekedik – a hírből ítélve – a Podrinje tévé is. Ezzel szemben a Lozničke novosti lap főszerkesztője azt mondja, hogy nem lehet megoldás az, hogy a pártok fizetnek a jelentésekért, mert nem lehet egybehangolni a szakma becsületét és a megrendelő érdekeit.
Van abban logika, amit a Lozničke novosti főszerkesztője mond. Persze hogy nem lehet újságírásnak nevezni azt, amiért fizetnek. Az szimplán és egyértelműen – reklám.
A baj abban van, hogy a sajtóértekezletekről való jelentéstétel önmagában is reklám – ha fizetnek érte, ha nem. Rendes újságíró-iskolákban azt tanítják (én is ezt tanítom), hogy a sajtóértekezlet nem hír. Sajtóértekezletre azért megyünk el, hogy kérdést tegyünk fel, és hogy a választ felhasználjuk egy összefoglaló sztoriban, aminek van témája. Elmenni a sajtóértekezletre és „beszámolni” arról, hogy XY mit mondott, meg hogyan látja ezt vagy amazt, nem más, mint ingyenreklám XY, annak pártja, cége vagy más érdekeltsége számára.
Persze, az egypártrendszerből a több egypártrendszerbe átmenekített szokások, beidegződések és szolgalelkűség – gyakran sokféle érdekkel is megfűszerezve, azt diktálja, hogy a médiamunkás (nem újságíró!) beszámoljon a fontos elvtársak, pardon, urak minden szaváról. Ingyenkampány, ugyebár.
Loznicán viszont felment az agyvizük a helyi tévétulajdonosoknak. A pártok nyomást gyakorolnak rájuk, ők viszont sokkal jobban ki tudnák használni a műsoridőt, ha mással nem is, például szívküldivel – pénzt hoz a házhoz. Ebből a szemszögből viszont érthető a logika: ha a párt reklámot akar magának, akkor fizessen érte. De ezt ne nevezzük újságírásnak… Mint ahogyan azt sem, hogy nem mutatunk rá a problémákra, a visszaélésekre, a manipulációkra, ha nem kutatjuk fel az igazságot!
A helyi médiának (és általában a médiának) egyébként tényleg rossz a helyzete, mindenfelé. A potenciális közönség számban és területileg is igen korlátozott, emiatt nehéz reklámokat szerezni. A kisebb cégek, amelyek a megmaradásért küzdenek, a reklámon spórolnak. Reklámok nélkül, csak az eladott példányszámból viszont manapság már a legnagyobbak sem tudnak megélni. A nagy cégek viszont gyakorlatilag csupán azokban a médiumokban érdekeltek, amelyeknek nagy a nézettségük, hallgatottságuk, olvasottságuk – vagy azokban, amelyeket ők is szócsőnek használnak. A sajtószabadság veszélyeztetésének egyik leggyakoribb módozata éppen a reklámok megvonása egyes, „sokat ugráló” médiumoktól.
Loznicán végül azt ígérte meg a községi elnök, hogy megkísérelik a felével növelni a tájékoztatásra szánt összeget a községi költségvetésben. Ez jelenleg 5 millió dinár (nem egész 50 ezer euró), tehát, 7,5 millió dinárra emelnék. A pénzt pályázaton osztják szét.
Vannak, akik a pályázatok mellett kardoskodnak, ami szerintem nem jó megoldás, mert a pályázaton az kap pénzt, akit a pályázat kiírója preferál. Lehet, hogy az lenne a jobb megoldás a helyi média támogatása ügyében (mert helyi média nélkül nincs helyi demokrácia!), hogy az állam törvénnyel kötelezze a helyi önkormányzatokat arra, hogy költségvetésük bizonyos részét adják oda a helyi médiumoknak – a tájékoztatásra vonatkozó jog érvényesítése érdekében. Ez viszont azt a veszélyt hordja magában, hogy a helyi hatalom alapít egy csomó médiumot és akkor azok is kapnak pénzt – lecsökkentve a többieknek jutó összeget. Valami jó megoldás azonban biztosan van. Csak éppen törvénybe nem fektették még.
Márton Attila
