trg_fontane
Mittomén mi lessz ezze a zújságga?! Éntőlem ne kérdezzétek. Mé, mire számítottatok? Há várjá mán, ebbe az országba nem maratt tán eggy ojan műsor se mán a tévékbe, ahun bemernek kérdezni bölcs és gondos, de legfőképpen tisztességes és becsületes vezérünknek, vagy valamelik méjen tisztelt társának. Mostan akkó hogy gondótátok hogy ez itten sokáig mehet maj. Erre szavaztunk, há nem? Vagy nem?
Amúgy is készűnnek a választásokra. Aszonta a jó Pásztorunk, aki minden hatalomba benne van, hogy ő nem fog szakítani a demokratákka a mostani vajdasági képviselőház mandátumának a végéig. Esztet úgy érti Maris, hogy nem akarja kimondani, hogy majd a vajdasági parlamentbe is azokka lessz a választások után szöveccségbe, akikke a szerbiaiba van mán. Vagyis a radikálissan haladókka. Persze, ha azok győznek Vajdaságba. Me ha véletlenű nem, akkó jók lesznek bisztos a demokraták is. Mindég a hatalomma, mindég hatalmon. Csak nehogy, amikó választás van, eszibe jusson valakinek, hogy a hatalomma felelősség is jár.
A rendszerváltás után találkozik két melós:
– Maga eddig alacsony volt, most meg magas!
– Hát igen!
– Maga eddig sovány volt, most meg kövér!
– Hát igen!
– Maga eddig fekete volt, most meg barna!
– Hát igen!
– Hogy megváltozott, Kovács elvtárs!
– De én nem vagyok elvtárs!
– Hát már az sem?
Amúgy meg jó vagyunk a tata meg én. Csak attú félünk hogy magunkra maradunk, me a lányunk ement a kicsive a vejkó után, ami rendbe is van, me akkó a jó ha eggyütt a család, a nagyunokánk meg úgy van vele, hogy kimegy Londonba, vagy mán valamelik angliai városba. Mehogy asztat mesétte neki egy baráttya, hogy kiment Londonba, angolú annyit tudott hogy egagyogja a munkaközvetítőbe hogy dógozni akar. Aznap kapott munkát. Fizetést rendszeressen. Nyócan vóttak egy lakásba. Angolú nem tanútt meg azúta se, me angol nem nagyon vótt abba a gyárba. Osztan mostan az onokám is menne, me ő még ért is angolú. Há erre jó a magyar passzus. Hogy a fiatalok integessenek az öregeknek akik itthon marattak. Oszt mire ők is megörekszenek, addigra alighanem nem lessz maj kinek magyarú integetni má Bácskába meg Bánátba. Esztet híjják odaát nemzeteggyesítésnek. Csak eppen nem lessz nemsokára innenstrű kit eggyesíteni.
Közbe itten egyre rosszabb az élet, de a szomszédok másrú nem beszénnek csak a menekűttekrű. Vagyis, ahogy a magyar kormánytévé mongya űket: illegális bevándorlókrú. Ez a fő téma. Oszt maj ha ekezdik visszakűdeni űket, ahogy ők mongyák, ahunnan gyüttek, má pedig oda innést mennek, akkó lessz maj érdekes igazán. Na akkó lessz maj mirű beszénni.
Ja osztan van egy régi menekűttes vicc:
Ceaucescu meghal, de rossz magaviselete miatt a pokolba kerül. Egy hét múlva három ocsmány ördög dörömböl a mennyország kapuján.
– Mit akartok? A pokolban a helyetek! – förmed rájuk Szent Péter.
Mire az ördögök:
– Mi vagyunk az első menekültek.
Egyellőre a kungfus petra a fő sztár, aki kamerás fővételező létire rugdosta a menekűtteket, az egyiknek a kezibe gyerek is vót, meg el is gáncsótt egy gyereket aki szalatt a rendőrök elől. Brávó. Utánna meg aszonta, hogy ő megijett, me rárontottak a menekűttek, oszt félelmibe rugdosott ojan precizen. Ez a magyar virtus, erre kő büszkének lennünk. Na meg a hős magyar rendőrökre akik bedobájják a szendvicseket a menekűttek közé. Nállunk jobb hejen az állatokat se etetik így.
Persze azé nállunk is sokan vannak, akik az állatná is rosszabnak tarcsák a menekűtteket, me arabok meg müzülök, meg feketék, meg barnák. Oszt bisztos én vagyok a hüje, de nekem a gyerek az gyerek, oszt ennyi.
Ja és a szendvicsekrű valami más jutott eszembe, bisztossan azé me vagyok elég öreg ahhó, hogy emlékezzek arra is amit úgy elakarnak velünk felettedni.
Oszt ha mán a régmúttrú van szó tanáttam egy jó régi viccet aminek semmi köze a mostani itteni médiákhó:
Egyik alkalommal Ceausescu és a felesége azon vitatkoznak, hogy legyen-e Romániában Playboy magazin vagy sem.
– Nem, határozottan ellenzem! – tör ki Elena.
– Na de miért, drágám? – kérdi Ceaucescu.
– Hova gondolsz? Hát képzeld csak el, hogy néznénk ki az első oldalon anyaszült meztelenül.
Na puszil Mariskátok, oszt remélem, nem utojjára.
