Betsey Mariska naplója – A rózsaszínű bicigli

Oszt megtuttuk, hogy vége a recesszi-ónak, vagyis, hogy beindút a gazdaság. Nagyon is. Mé, tán nem veszitek észre? Van munka is, meg píz is, meg minden. Ja, meg a termelés szárnyal, há.

Asszony, te tán részeg vagy, ne igyá máskó annyit – mondja a párom, de én bizony nem vagyok részeg, nem én, hanem csak e’hiszem, amit a Dinkityék közőtek, márhogy az ő minisztériuma.
Me’ a kivitel 22 százalékka nagyobb vót az idei év első három hónapjába’, mint egy évve’ korábban. A dzsídípí meg majd két százalékka nagyobb. És főleg a Fiatot dicséri a Dinkity minisztériuma, amely Fiatot, ugye, ő hozta ide. Azaz, fenét ide, hanem Kragujevácba.
El is hiszem én mindeztet. Csak most azt nem tudom, hogy ehiggyem-e azt is, amit a fiskális tanács egyik tagja mond, hogy nagyobb a baj a büdzséve’, mint gondójjuk. Oszt különösen nagy lesz, ha nem egyezik meg a Dinkity (na meg a Vucsity, me’ mostanság minden úgy van, ahogy ő mongya) az Ájemeffe’.
Osztan ha mán emlegetem ezt a kettőt, az is érdekes vót, hogy a Dinkity behúzta fülit-farkát, amikó rápirított a Vucsity. Me’ hogy a Dinkity megakarta vóna plusszadóztatni azokat, akiknek több mint egy ingatlanjuk van. Erre aszonta a Vucsity, hogy nyekk, oszt a Dinkity egy hét alatt teljesen ellentétesen nyilatkozgatott ugyanarrú. Na, de ez egy politikusnak sose baj, a népnek meg mégkevésbé, me’ a nép oda se figyel, hogy mi van, csak tűri.
Na, de nagyon érdekli má a Klári barátnőmet, hogy mi lesz majd a nyugdíjhatárra. Me’ hallotta, hogy az Ájemef azt növetetni akarja. Persze, itt is az van, mint odaát – amikó olyanra készűsz, ami nem teccik a népnek, kenyd az Ájemefre. Me a Klárinak a mostani törvény szerint még van fél éve az öregségi nyugdíjig, de attú tart, hogy időközbe még eccő fősrófolják a határt. Persze, nincs szegínynek rendes munkahejje, hanem csak úgy, házrú-házra jár. Hun kertészkedik, hun meg mos, vasal. Oszt mán alig bírja. Persze a gazdák meg azon vannak, hogy minné’ kevesebbet fizessenek neki, oszt minné többet dógoztassák. Tuggyák, hogy kénytelen szaré-húgyé robotóni, me’ más bevételi forrása nincs. Vagyis van, me’ a férje is ugyanebbe a szoros cipőbe’ jár: neki például van órabére – mesebeli 100 dinár. Száz, há. Persze, mindaketten magyar gazdákná’ robotónak, persze alaposan ki is van velük…, na hogy mongyam, tekerve. Montam vóna másképp is, de a szerkesztő aszt biztosan kihúzta vóna.
Ja, utána meg gyünnek nekem idézetekke’, hogy aszongya minden magyar felelős minden magyaré. Ugyammá. Nem nézi az a gazda, hogy te mi vagy, magyar-e vagy akármi. Ha megteheti, úgy kitol veled, ahogy csak tud. Utána meg mindaketten mehettek a Himnuszt énekő’ni, oszt kérni a magyarra áldást, meg jókedvet, bőségge’.
A vejem meg vót vásárba, oszt ott e’beszégetett egy koszovói szerbbe’, aki még ott él, de azé e’néz erre is néha. Aszongya, hogy ővelük nagyon ki lett babrá’va, me’ hogy a médiákba előbb Istent csiná’tak a Vucsitybú, az meg aláírta az albánokka’ (ő siptárt mondott, de aszongyák, azt csúnya leírni) a szerződést, oszt most nekik ott Mitrovicáná’ is befellegzett. Meséli az uram, hogy a Milján, me így híjják, köpködött nagyokat, me’ hogy, monta, nem véletlen asse, hogy éppen most emelnek vádat a Miskovity ellen, meg hogy most má mindent leírnak a vladikákrú, akiket éppen ez a mostani hatalom védett nagyon, amikó ellenzékbe vót. Oszt most a vladikáknak kusst mondanak, közbe meg ugyanezek a vladikák ugyanezeket monták, meg csinátták, csak akkó éppen nem vót ennyire haladó a hatalom. Az én lele uram meg nem is értette az egíszet, de a Milján meg összeatta neki a kettőt meg a kettőt, hogy a média, amik a hatalmat szógájják, me’ az ilyenbű má megest sok van, azé vladikáznak, hogy lejárassák a Vucsity új ellenségeit, a naaaagyon független bíróság meg azé most emel vádat a Miskovity ellen, hogy a nép arra figyejjen, ne arra, hogy hamarossan bizony a koszovói zászló lebeg majd Mitrovica felett is.
Na meg azt is monta ez a Milján prévoznik (tudom, hogy nem ez a vezetékneve, de az uram csak így nevezte), hogy őket Szerbiába’ lesiptározzák, pedig sokka’ nagyobb szerbeknek tarcsák magukat, mint a szerbiaiak. No, eszt mán a párom is megértette, monta neki, hogy tuggya milyen ez, me’ há vótunk mi odaát sokszó’.
Úgyhogy onnan tuggyák ők lenn Koszovóba, hogy valami meglett beszéve, hogy szaporodni kezdenek a letartóztatások Szerbiába’ – monta a prévoznik, oszt még tán jó is, hogy nem tuggyuk a vezetéknevét, me’ ő is rácseszne, me én leírtam, meg tán az uram is.
Mitű félünk? Én má semmitű, de az a koszovói ember aszonta, hogy ők biszony félnek ám. Bevallom én, hogy sajnálom azt a népet ott lenn. Me’ 88-ba’ amikó idegyüttek megszüntetni a vajdasági autonómiát, akkó bizony nem gondóták vóna, hogy 25 évre rá Szerbia aláírja, hogy ők is kissebbség. Oszt mi azé tuggyuk, hogy kissebbségnek lenni nem olyan jó ám…
Na de azé ott lenni kisebbséginek, meg itt, az nem éppen ugyanaz. Láttam én a tévébe’ hogy mijen az enklávékba élni… Csak éppen valahogy mostanába nem nagyon mutatnak be errű riportokat. Na osztakkó mér is nem?
Ekanyarottam Klárikámtú, de azé eszt még e’mondom: vettek az onokájuknak a születésnapjára egy kisbiciglit. Csak úgy a szomszédba, há ketten alig keresnek annyit, amennyié ma egy biciglit a bótba árúnak. Na, de az onoka fiú, a bicigli meg rózsaszínű. Ja, de egy ötszázasé ekapták a szomszédtú. A gyerek meg nem bánnya, cajglizik le-fő az uccán. Persze, má vannak az osztályába, akik báncsák a biciklije színe miatt, de a kicsi nem engedi, hogy átfessék. Aszongya, hogy ő ezt a nagymamájátú meg a nagytatájátú kapta, oszt azé a legjobb bicigli az a világon. Eszem a zúzáját nekije.
Mégmielőtt ebőgöm magam, zárom soraimat, és kívánok minden jót!

Mariskátok