trg_fontaneVót karácsony. Eppen hazaértünk 24-én, me az uram nem bírta mán cérnáva a jólétet.
Úgyhogy eppen elaluttunk, oszt fölébresztett bennünket valami éktelen ordítozás. Ki a fene az Szentestén? Tán valami részegek, akik gyünnek vissza a templombú? Füleltünk a rollók mögött, hogy mit is ordítanak. Vót ám mit hallani. Pevázták a nemzeti énekeket meg szittak bennünket. Na nem úgyhogy a Marist meg az urát, me asse tuggyák, hogy mi létezünk, hanem sire. Ha értik, mire gondolok. Há Szenteste van, vagy mi a fene. Övek itt az ország, meg bizony a hatalom is. Há, nem?
Másnap meg, vagyis karácsony napján, megvót az ünnepi repülőgép átszállás Becse fölött.
Az viszont jó vót, hogy az ismerősök kívántak szép ünnepeket sms-be magyarú is meg szerbű is.
Érdekes ez a véemesz. Néhány éve még azza janiskottak, hogy nem szavazták meg a szerbiai kőtségvetést – akkó, amikó tutták, hogy nékülük is meg lesz szavazva. Aszonták akkó hogy azé me Vajdaság nem kapta meg a hét százalékot a szerbiai büdzsébű. Akkó a demokratákka vótak hatalomba Szerbiába is meg Vajdaságba is. Akkó vót a nagy szabadkai szakításuk a demokratákka, oszt az áldozati státus meg a fene nagy autonomásság szépen hozott is a véemeszeseknek szavazatokat.
Mostan a haladó radikálisokka vannak koalícióba Szerbiába. De nagyon ám. Vajdaság most se kapta meg a hét százalékot, de a véemesz mégis rászavazott most a büdzsére. Oszt még aszongyák hogy ők elvszerűek… Persze hogy azok, csak nem Vajdaság az elvük.
Néhány éve is vót, aki aszonta hogy nem a hét százalék miatt szavazott nemmel a véemesz, hanem azé me ők nem kapták meg a büdzsébű, amire számítottak.
Na de van még. Aszonta a Sesej, hogy ő nagyon tiszteli a Pásztort (az idősebbet), me lojális Szerbiáhó, ellentétben a Kasszáva meg az Ágostonna, akik mindég a szeparatistákka szövetkeztek. Nem kis dolog az amikó valaki magyar létire dicséretet kap egy Sesejtű…
Na de haggyuk, me nemsokára ezt az újságot is betilcsák ha így folytatom. De minek is ide újság, be kő kapcsónni az emegyet, hogy megtuggyuk milyen gyönyörű az Orbán, a Pannont, hogy emongya hogy mijen csodálatos a véemesz, a tévékettőt meg azé, hogy lássuk éppen micsinánnak most azok a sztárok és celebek akikke a tévékettőnek szerződése van. Oszt mán meg is van az információ ami kő a magunkfajta magyaroknak akik megtanútták hogy gondókonni nem kő, csöndbe lenni meg ajánlatos. Há ezé is megy nekünk így.
Na mos meg a radikálisan haladó, haladóan radikális, eszpéesz, véemesz koalíció aszonta hogy nem jár a szubvenció, csak húsz hektárig. Aszongya az uram hogy ő szégyelli magát me néhány éve ement útblokkádra amikó az a sábáci demokrata miniszter aszt akarta hogy harminc hektárig legyen csak a szubvenció, vagy valami ilyesmi, mos meg mindenki behúzta a fülit-farkát oszt otthon ül. Há akkó nem köllött félni, most meg azé úgyláccik köll. Na de aki fél azza aszt csinánnak amit akarnak.
Oszt van egy vicc amit mesétt a vejem me hogy Noviszádon hallotta, valahogy úgy megy, hogy választási kampány van, oszt megy a pártfőnök (most én ide nevet nem írok, maj meglássák mijé) meg a lokális embere a kiválasztott paraszthó, persze ott van velük az objektív tájékoztatás is, nehogy a néző lemaraggyon a főnök valamelyik lélegzetirű:
– Jónapot, egyéni termelő, mit vet? – szól oda a kisfőnök.
Az öreg hátranéz, látja, kik azok, köp egyet, majd folytatja munkáját.
– Hagyd már – szól a nagyfőnök-, bármit vet, úgyis a mienk lesz.
Erre mégis odafordul az öreg:
– Kendert vetek, kötél lesz belőle.
Oszt hiába akarom én abbahagyni esztet a politizálást, amikó mindenhun az van, hogy maj a pártközpontbú megmongyák hogy hogy legyen. Itt van a szabadkai szinház, ahun tán minden színész aláirta hogy nem akarják aszt főnöknek akit a véemesz (vagyis a nemzeti tanács, me az ugyanaz) odarakott. Ijen vót má Noviszádon is. Há nem tudom, de monta is a mútkori kávézáskó az egyik barátném hogy aszongya sziggyák a kommunistákat, de azon kívű hogy akkó szásszó jobban éltünk még tán szabadabb is vót a világ mind mostan. Nem vót szabad, de ettű a mostanitú nagyobb vót a szabaccság.
Az erdőben is eljött a rendszerváltás. A kisnyuszi morfondírozik, hogy hogyan nevezze ezentúl a rókát.
– Mondjam azt, hogy róka elvtárs? Nem, azt már nem lehet.
– Mondjam azt, hogy róka úr? Az meg olyan hülyén hangzik.
– Azt hiszem, hogy egyszerűen lerókázom.
Me mosmán a kávézópartijainkon is politizálunk néha, me nagyon elegünk van mán. Egyedül ennek a hónak örűttünk ami leesett me reméjjük hogy kiircsa a bacilusokat, me végigköhöktük az őszt mindannyian.
Na meg abbú is elegünk van hogy temetésrű temetésre megyünk, oszt körösztölőre nemigen. Az a jobbik eset, hogy azé me nem vagyunk hivatalossak, de attú félünk, hogy azé me nincsen is nagyon körösztölő.
Ja oszt az év poénja az vót, amikó a Terike összeveszett a pártaktivista rokonunkka, akirű mán meséttem, oszt a végén aszonta neki, hogy van valami jó is amit a koalíciójuk csinátt. Mire ez jaj de kezdett örűnni. Mire a Teri: nem vettéttek le a nyugdíjjamat. Há hogyhogy – kérdi a szorgalmas aktivista oszt má vette is vóna ki a hémiszkát, ami megmaratt neki az őszi választásoktú. Mire a Teri: há tizenhétezer dinár, oszt abbú má se ti se a barátaitok nem tuttok levenni!
De nem úgy van az, monta neki az onokám, a nagyobb. Me hogy az Orgonácska idejébe ment le annyit a dinár mán, hogy a tizenhétezer mostan, meg a tizenhétezer eggy éve nagyon nem ugyanannyit ér.
Na de nagyobb bajom van nekem még ettű is. Me a vejkó aszt mondogassa hogy ő innét elakar menni, oszt győzögesse a lányunkat. Oszt azé értek én mindent, de azé nem örünnénk se én, se a tata. Nagyon nem örűnnénk. Oszt ezé is vagyunk ennyire mérgessek ezekre akik hatalmon vannak. Rendes ember itten alig él meg, a ganék meg mind hal a vízbe.
Úgyhogy mostan nagy bajba vagyunk mi a tatáva, de beleszónni nem merünk, meg nem is köll. Maj tuggyák űk hogy nekik mi a jó.
Üdvözöl Marisotok. Mára ennyi.
