trg_fontane
Mosmá jobban vagyok, de úgy vótam mán vele, hogy majnem bemúrettam. Persze, az uram aszongya, hogy messze vótam én még attú, de még az onokám is aszongya, hogy Maris mama hüjeségeket beszél, me hogy nem vót az semmi, csak éppen ekapott valami gyomorvírus.
Jött ám fölűrű is, meg alúrú is, mindenfelű. Végű mán csak a széntabletták segítettek. Persze, ezé nem is írtam a naplót, de a tévét se nagyon vót kedvem nézni.
Annyi viszont ejutott hozzám, hogy Csúrogon megvót a nagy kibékülés a későbbi nagy kojalíció előzeteseként. Mindenki mindenkinek megbocsátott. Perszehogy jó, hogy a szerb szkupstina bocsánatot kért az ártatlan áldozatok miatt, oszt csak reméni lehet, hogy ezek annyira kibékűtek, hogy mostantú maj biztos nem ordibálják a gyerekek egymásnak az iskolába, hogy „gémbes”. Ja, de aszt is észrevettem, hogy amióta új hatalom van, azóta valahogy alábbhagyott az obrazosok meg az ilyenek lendülete. Érdekes véletlen, ugye?
Amúgy meg, én nem békülök senkive, me senkive nem vesztem össze, kivéve a Klárikát, de az most nem ide tartozik.
Az is egy érdekes dolog vót azé, me hogy a Klárikám azza vádót meg, hogy teccik nekem az ő párja (akkó még nem vótak férj és feleség). Persze, hogy nem a Klárika az igazi neve, maj hülye leszek leírni az igazit. Na, oszt ebbű semmi nem vót igaz, csak annyi, hogy egy bográcsozáson kicsit vidámabbak vótunk, oszt jókedvünkben együtt szórakoztattuk a bandát. Elég az hozzá, hogy a barátnőm megharagudott rám, mindennek lemondott, még köszönni se akart az uccán. Néhány évre rá kibékűtünk, amikó az ő ura nálunk bujkát a behívótú. Akkó is előbb féltette tőlem az urát, de rágyütt, hogy van nekem elég bajom a sajátomma is, nemhogy maj a máséva foglalkozzak.
Ja, a behívórú jut eszembe, vót a Tómó elnök Zágrábba, csak most éppen nem önkéntesként, ahogy elindút huszonéve, hanem muszájbú, hogy a Zuniónak teccen továbbra is. Mehogy a horvátok bizony beléptek a Zunióba. Mi maj eccő. Az a fontos, hogy megvan a dátum. Aszt is hallottam, hogy azé nem biztos még, hogy megvan, me hogy az Angéla mekötötte magát, me nem bízik meg a mi urainkba és parancsolóinkba. Akárhogy is legyen, a Koszovót má nem sirassa senki.
A szomszéd kisgyerek meg sírt ám nagyon, me hiába írta meg jó a kiséreccségit, me végül megsemmisítették, me Belgrádba csak az nem tutta a példákat előre, aki nem akarta. Vótt olyan is, hogy a teszteket megváltosztatták, de annyira, hogy a manyinások más példákat csináttak, mint a többiek. A minisztérium nem gondót a manyinásokra, a nemzeti tanácsok meg úgy vótak vele, hogy ez nem az ő dóguk.
A port valami belgrádi nyomdászon verték e’. A Zsárkónak meg esze ágába sincs lemondani. Nagyon okos lehet az az ember, ha nem lehet hejettesíteni. Nemhiába tanít privátegyetemen… Miközbe az állami egyetemekke kéne foglalkoznia. A tanárok se nagyon szeretik, má többször is strájkóttak ellene, de a Zsárkóva’ nem bir senki. Az előző kormányba’ is ott vót, oszt a demokraták pisszenni se mertek ellene, maj meglássuk, hogy micsinál maj vele az, akinek a nevét hiába szánkra nem vesszük. Erre tán a hónap végéig kő várni, me annyira szorgalmasak a politikusok minálunk, hogy még júliusba is dógoznak.
Hogy hogy dógoznak? Há, szarú, szerintem. Me csak aszt hallom, hogy az állami adósság má megin rekordokat dönt, hogy euró fő-főugrik, a gazdaság se indút be. Kivéve Becsén, ahun 15 ember kapott munkát cseszlovák (az má nincs, ordíjja az onokám), vagyis cse’ bicikliket összeszereni. Haladás van, há nem?
Na, de nem kő félteni a hatalmat, me nincs mitű félnie annak a hatalomnak, amelyiknek ilyen az ellenzéke. Arrú nem is beszéve, hogy nálunk senki nem akar ellenzék lenni, mindenki azé csúszik-mászik, hogy befogaggya maga mellé, vagy maga alá az, akinek a nevét hiába a szánkra nem vesszük. Há me, oppozícióba lenni nem éppen kifizetődő. Nálunk ilyen a demokrácia. Máshun nem, de az meg messze van.
Oszt hallom, hogy a kamionosok nálunk is cirkuszóttak egy kicsit aratás közbe, me több pénzt akarnak. Csak nehogy úgy járjanak, mint a kragujeváci fegyvergyárosok sztrájkoló munkásai, akire az, akinek a nevét nem vesszük a szánkra hiába (csak ha dicsérjük) rámonta az ítéletet, hogy azokat bizony az ő ellenségei instruájják. Ilyen má vót errefelé. Sztrájkóni nem vót szabad, kivéve, ha föntrű megengedik – vagy megszervezik. Mondom, vót mán ilyen. Oszt vótak akik aszitték, hogy vissza nem is gyün.
Annak meg má jó pár hete, hogy vótak azok az árvizek odaát, nálunk is vótak, de sokka kevésbé. Osztan akkó főkínáta a véemesz, hogy maj kűd önkénteseket, akik segítenek a tesvéreknek odaát. Oszt monták is hogy maj meghálájjuk az Orbánnak mindent amit miértünk tett, de végül nem lett az egészbű semmi. Nálunk viszont biztos nem is köllött a segíccség, ezé nem is kínáták tán.
Bár vót ahun a Duna mellett az emberek panaszkottak, hogy őrájuk oda se baszarint senki, szitták is a politikusokat, hogy csak akkó mennek feléjük, amikó választások előtt vagyunk. Erre csak most gyüttek rá?
Alighanem az ilyen nem védett területekbű odaát több van, oszt minden tavassza meg őssze baj van.
Úgyhogy a Zunióba se minden tejföl. Beszétt telefonon az uram a horvátországi katonakolegájáva, főhítta, hogy gratulájjon neki a Zunióhon. Oszt a kollega meg aszonta, hogy örül is neki, meg nem is. Me nem tuggya, hogy mive jár az majd.
Na de az Orbán is úgy láccik, hogy még nem tuggya, pedig ők mán ott vannak egy ideje, me mán megin a fejire koppintottak, ő meg aszongya, hogy a magyar népet báncsák, meg hogy a Zunió az új Szovjetunió. Az oppozíció meg aszongya, hogy így van ez, amikó egy párt asziszi magárú, hogy ő a nép.
Ja, oszt a néprű jut eszembe, hogy most van a negyedszázada annak, hogy megkezdődött a Vajdaság elleni dogágyánye národa. Amikó szervezetten spontánú mentek a Sejsej meg a koszovói szerbek megdönteni a foteljásokat Noviszádon. Három hónapra rá sikerűtt is nekik, azóta sincsen autonómia, meg pénz Vajdaságba.
Puszil benneteket nagyszájú Mariskátok
