trg_fontane
Óbecsének adatott meg az a lehetőség, hogy a város legszűkebb központjában, már jó pár évtizeddel ezelőtt, egy kicsiny fehér márványtáblát tehetett ki egy méreteiben is tekintélyes régi ház utcai falára azzal a felirattal, hogy Ebben a házban éltek városunk nagy szülöttei, Than Mór 1828-1895 és Than Károly 1834-1908.
Than Mór mint festőművész vált elismertté. Festményei nemcsak Budapesten ékeskednek a Nemzeti Galéria kiemelkedő nagyjai sorában, de többek között Olaszországban is hatalmas freskókat hagyott maga után és Belgrádban sem ismeretlenek a szerb történelmet is ábrázoló és érintő vásznai. Than Károly (Mór fivére) a vegyészet terén kifejtett tudományos munkáival szerzett nemzetközi hírnevet és még életében Óbecse díszpolgárává lett avatva.
Maga az épület, bár mint községi vagyon magára van hagyva, még tartja magát. Tető alatt van. Harcol az idő vasfogával és a kártevőkkel. Időnként hajléktalanok tanyája, történt már, hogy a bent lakók gyermekáldásának is szemtanúja lehetett. Villany nincs. A tátongó helyiségek sötét sarkai és az udvar hatalmas bozótjai szükség esetén a város központjában lehetőséget nyújtanak másra is, csak vigyázni kell, nehogy az ember máséba lépjen bele. Az utcáról az ablakok végig kiverve. A vakolat hiányos. A látvány lesújtó és siralmas. Iskolapéldája ez a sokéves trehányságnak és meggyalázása a múltnak – városunk nagy szülötteinek. Hiszen ősidőktől fogva még a szegény ember is bár meszet oltott és évente körülmeszelte a házát.
Az 1995. év után, amint Óbecsén megalakult a Than Fivérek Értelmiségi Kör civil szervezet, volt egy komoly nekilendülés az épület rendbehozására – megmentésére. Tervek születtek, emlékszobákkal a nagyjainknak, és vendégszobákkal az idelátogatóknak. A ház új ablakai is elkészültek a házhoz megfelelő stílusban. Sokat köszönhetve mindezért az akkori polgármester, Huszágh Endre támogatásának. A régi falak alá lettek szigetelve. A tetőszerkezet át lett rázva és új cseréppel lecserepezve. Néhány helyen új fal is született akkor. Becsén tehát, aki szívügyének tartotta az épületet, fellélegezhetett, hogy az épület ez által legalább meg lett mentve. Ugyanis Huszágh Endre után ez az akció leállt. Az akkori pénzekből készült új ablakok valahová raktározva lettek. Most nem találni embert, aki biztosan tudná, hogy azok hol vannak.
A hajléktalan bentlakóknak persze fűtést senki sem biztosított, így kénytelenek voltak az épület padlásszerkezetéből kimozdítható támgerendákat húzgálni ki, melyekkel időnként tüzet rakhattak. Ezáltal azonban a tető szétcsúszásának veszélye állt be, mely életveszélyt jelent az utcai járókelőknek. Ahelyett, hogy az illetékesek egy ügyesebb ácsmestert felküldtek volna azon nyomban a padlásra, hogy pótolja a kihúzgált támaszgerendákat, fagerendákból ácsolt támaszokkal rögzített betonvas rácsokkal vették körül az épületet, hogy a veszélytől távol tartsák a járókelőket, mintegy várva a pillanatot, mikor nyomja szét a cserép súlya a tetőszerkezetet és talán majd azzal együtt városunk nagy szülöttei házának alászigetelt falait is.
A fentieket összejöveteleken az illetékesek jelenlétében is volt alkalmam élőszóban is kifejteni. Sőt, állítottam és ma is állítom, hogy pár száz euróból az épületet meg lehetne menteni, hogy a falak továbbra is tető alatt maradjanak és az utcai falon a hiányzó maltert egy-két nap alatt pótolni lehetne, majd bemeszelni. A cél érdekében, hiszem azt, volna jelentkező, aki e munkát még önkéntesen is vállalná. A ház így már régen nem a gazdátlanság képét nyújthatta volna a város közepén.
Nicsak ni, ütötte meg a fülemet a napokban a hír, hogy hatalmas pénzeszközök érkeznek az épület megmentésére. Ha jól hallottam, olyan 300 ezer euró értékről van szó. Ohó, gondolom magamban, de mondom is, ebből azután sok téglát ott még be is lehetne aranyozni, és a közöttük levő régi malter helyébe ezüstporból kevert friss maltert lehetne tuszmákolni. Az örömöm persze nem tartott sokáig, mert azon kósza hírek, hogy az épületet le kell bontani és újat kell építeni azon nyomban, hivatalosan is beigazolódtak.
Meghűlt bennem a vér. Mi, ez a generáció, akik most élünk, mi felelünk ezért az épületért, melyet a történelem ránk hagyott és most a mi kezünkhöz kell, hogy tapadjon ennek lebontása. Hát mi történik itt?
Ez szakmai kérdés. Az épület állapota diktálja ezt, a válasz. A szakember felett is van szakember – mondom. Ma, amikor templomokat tolnak arrébb tornyostól, ha végképp útban vannak, akkor miért ne lehetne a még ma is tető alatt levő, szakszerűen alul nemrégiben elszigetelt falakat megmenteni csupán azért, hogy azután ne az utca túloldaláról mutogassunk az Óbecsére vetődő turistáknak vagy vendégeinknek, hogy nézzétek, ott azon a helyen állt városunk valamilyen nagy szülötteinek a háza és volt rajta egy kisebb márványtábla, amelyen a neveik is rajta voltak, de mi azt már lebontottuk és olyant építettünk helyébe, hogy csak no.
Sípos Tibor, Óbecse, 2011 októbere
