Erre járva… – 15+15

A „kompatibilitás” ára

Vízumkényszer már nincs, leg-alábbis azok számára, akiknek van új, „EU-kompatibilis” (igen, ez a pesti médiából áradó „újmagyar” kifejezések egyike) útlevelük. Útlevél birtoklása azonban nem kötelező, személyi igazolvány azonban 16 éves kortól igen.
A személyi igazolványokkal az a helyzet, hogy a „régiek”, vagyis a kis bordó címerrel ellátott könyvecskék, 2011. július végéig érvényesek. Természetesen csakis akkor, ha addig egyébként nem járnának le. Mert amint lejárnak, vagy ha 16 éves személyről van szó, akkor magától értetődően – újat kell kiváltani. Olyan „biometrikusat”, amely szintén „kompatibilis”.
És itt kezdődnek a gondok. Az egész okmánycsere már több mint egy éve téma – mindenhol. Kisvárosokban, nagyvárosokban egyaránt. Sorok, idegeskedés, ki jött előbb, sorszámok, kell-e fényképet vinni vagy sem…
A Belügyminisztérium honlapja szerint a személyihez kell vinni fényképet, az útlevélhez nem muszáj, mert készít a rendőrség. De akkor – ha az ember egyszerre készíttetne személyit és útlevelet is – minek vinni képet (5×5 cm, szürke háttérrel), hiszen a rendőrség számítógépében úgyis lesz egy általuk készített? Azért, hogy a fényképészek is megéljenek? Milyen szép az államtól, hogy gondol a kisiparosok megélhetésére…  
Ne feledjük, fizetni kell a központi bank számlájára az elkészítéséért: 913,32 dinár a személyiért, 2000 dinár az útlevélért (részletek: www.mup.sr.gov.yu, az oldal bal szélén: dokumenta građana).

Ha esik, ha fúj…

A napokban több óbecseitől hallottam panaszt az okmánykiváltással kapcsolatban. Elmondásuk alapján (januári tapasztalatokról van szó) a helyzet a következő volt: hajnali kettő-fél három táján ajánlatos volt sietni és ott lenni a rendőrségi váróteremben (a Zöldfás utcában), ha fúj, ha esik, akkor is. Ott kellett dekkolni hétig, amikor sorszámosztás volt. Igaz, hogy elvben csupán 15 személyis és 15 útleveles sorszámot osztottak, de mindkét esetben több volt a várakozó. Emiatt voltak szóbeli összetűzések, lökdösődés… Ha jól értem, olyan kilencvenes évekbeli hangulat. Csak éppen nem BUŠ-t (brašno, ulje, šećer – liszt, étolaj, cukor), osztottak, hanem számokat.
Mindezt múlt időben írtam, mert kb. egy hete (e szám megjelenéséhez viszonyítva) új regulát vezettek be: nincs sorszámosztás, hanem jelentkezni kell – hivatalosan reggel hétkor –, de személyesen. Az illetékes személy papíron rögzíti a jelentkezési sorrendet. A változásnak feltehetően éppen az volt az oka, hogy ne legyenek „sorszámháborúk” és ne legyenek „hivatásos sorbanállók”…

Naponta 30

A rendőrség óbecsei kirendeltségének bejáratán szerbül és magyarul is (le a kalappal!) kiírták, hogy műszaki lehetőségek híján csupán 15+15 kérvényt tudnak fogadni, és hogy a kérvényt személyesen vagy képviselő által is be lehet nyújtani. Így vált korábban lehetővé az is, amiről októberben írt a Becsei Mozaik, hogy voltak „hivatásos” sorszámra várók, akik nem kis pénz ellenében foglalták a helyet…
Hasonló a helyzet szinte mindenhol, de vannak kivételek is: Újvidéken, hosszú huzavona után, a városi ingatlanügynökség tulajdonában levő épületben sikerült egy új helyen, új tolóablak-szolgálatot létesíteni, Újbelgrádban pedig – a község pénzéből, nem a Belügyminisztériuméból! – az ősszel elektronikus rendszert vezettek be, amely megszüntette a sorokat, a tumultust.
A rendőrség (is) szigorúan központosított ebben az országban, így nem az Óbecsén dolgozó „kékkabátosok” tehetnek arról, hogy csupán 15 plusz 15 kérvényt dolgozhatnak fel naponta. Az új személyik kiadása 2008 áprilisa óta zajlik, az új útleveleké 2009 júliusa óta. Óbecse községnek kb. 41 000 lakosa van, tehát nem meglepő, hogy még mindig sorok vannak/voltak. Ilyen sebesség mellett… Szinte magam előtt látom a bürokratát, aki Belgrádból elrendeli, hogy Becsén (hol van az egyáltalán?) elég lesz a napi 15+15!
Óbecsén nincs sorszámkiadó automata, az pénzbe kerül! Nem lehet telefonon sem időpontot kérni (H1N1 elleni védőoltáshoz lehet!).
Lehet, hogy emiatt baj lesz a nehezen megszerzett vagy a veszélyben levő munkahelyen, hiszen fizetetlen szabadságot kell kivenni, vagy a „jobbik esetben” az ember a saját szabadságát áldozza fel, de hát „kompatibilisek” akartunk lenni, ennek ára is van.
A jó állampolgár pedig, aki mindezt már rég megszokta, aki tudja, hogy jobb (az állami gépezettől) félni, mint megijedni, lehajtott fővel zsörtölődik, esetleg szól újságíró ismerősének, hogy írjon már minderről, de mást nem tehet. Tényleg nem tehet, mert nálunk nem az állam van a polgárért, hanem fordítva. Adózz, fizess, szavazz, a többi a „mi” dolgunk!

Márton Attila