trg_fontaneMegtörtént eset: a középiskolai felvételi előtt egy újvidéki gyerek szakácsnak szeretett volna menni, de az anyukája arra biztatta, hogy inkább iratkozzon telekommunikációs szakra az elektrotechnikai középiskolába… merthogy oda könnyebben bejuthat a gyerek…
A gyerek feltehetően abból indult ki, hogy szakácsként könnyen talál munkát – és sose lesz éhes. Nem véletlen, hogy egy-egy „szakácsi helyre” heten (!) pályáztak (országos szinten) a középiskolai beiratkozáskor. Ebből a szempontból a szülőnek igaza volt. De vajon helyes-e kizárólag annak alapján befolyásolni a gyerek jövőjét, hogy „hova könnyebb bejutni”?
A 80-as évek közepén sokat bírált, majd megszüntetett „Šuvar-rendszer” a maihoz képest két évvel elodázta a döntést a szakmaválasztásról, esetleg gimnáziumba iratkozásról. Nem az általános iskola után kellett a továbbtanulni vágyó tinédzsernek meghoznia a döntést arról, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, hanem a „tizedik” osztály befejezése után. 1987 óta 14-15 éves fejjel kénytelen dönteni az ember – vagy rábízza a döntést a szülőre. És nem mindig az utóbbi hoz bölcsebb döntést (lásd a cikk elején említett példát): hallottam már szülőket, akik a beiratkozáshoz szükséges okmányok átadásakor érdeklődtek aziránt, hogy mi is az a szakma, amire a gyereküket íratják.
A gyerekek hozzáállása pedig sok esetben a „majd csak megkapom valahogy a kettest”. A nagyobb baj, hogy a szülők is gyakran így gondolják. Hiába a pedagógia és az oktatási pszichológia összes eszköze, ha a szülő nem visel gondot gyermeke tanulásáról, arról, hogy a házit megírja, vagy csupán átírja a gyerek, hogy az iskolába csak azért megy-e el, hogy ne kapjon igazolatlant (sőt gyakran a szülők falaznak az iskolából kimaradozó csemetének), vagy azért, hogy megtanuljon valamit. Az iskola ugyanis nemcsak oktatási, hanem nevelési intézmény is, ám szerény véleményem szerint a tudáshoz, az iskolához való hozzáállás alapjában a családban dől el.
Az idei volt az utolsó év, amikor felvételiztek a nyolcosztályos iskolát végzők. Jövőre már „kisérettségi” vár rájuk. Azt még nem lehet pontosan tudni, hogy miből is áll majd a kisérettségi, mert az Állam augusztus 31-ig adott magának határidőt, hogy ezt pontosítsa. Feltételezhető, hogy 2011-től a végzős nyolcadikosok nem fogják előre tudni a kérdéseket.
Az idei évvel bezárólag ugyanis a felvételi (pontosabban, minősítő) abból állt, hogy a diákok jó előre megkapták matematikából és anyanyelvből mindazokat a kérdéseket, amelyek számításba jöhetnek a vizsgán – a megoldásokkal együtt. Vagyis, minden feltételük megvolt arra, hogy felkészüljenek a maximális pontszám megszerzésére.
Ezzel szemben matematikából idén a lehetséges 20-ból átlagosan 9,88 pontot szereztek a négyéves középiskolába beiratkozni vágyók – tavaly 11,42 volt az átlag. A szerbiai beiratkozási bizottság másik adata a szerb nyelvből tett minősítői vizsgára vonatkozik: az átlag 12,42 pont volt idén, tavaly pedig 11,53 (gyanítom, hogy magyar nyelvből se voltak sokkal jobbak az eredmények).
Az állam lehetővé tette egy kívánságlista összeállítását – amelyre elvben akár húsz középiskolát és szakot is fel lehetett írni, majd a megszerzett pontszám alapján történt a besorolás. A szabályok szerint a minősítő vizsgán a diák már 1+1 ponttal átment! A körülbelül 71 000 gyerek majd 3%-a arra is képtelen volt, hogy matematikából megszerezze ezt az egy pontot is, szerbből 1%-uk lett nullpontos.
A sajtó az idén is arról írt, hogy a minősítő vizsgán „őrködő” tanárok egyes esetekben segítettek a diákoknak. Mi lett volna, ha ez a segítség elmarad? Mi lett volna, ha igazi felvételit írtak volna? Ha nem kapják meg előre a lehetséges kérdések, feladatok listáját és azok megoldásait?
Mindezekre a kérdésekre a válasz: még lesújtóbb, de valós képet kaptunk volna az általános iskolában szerzett tudásról. Kiderült volna az, amivel sok-sok középiskolában, az első osztályban az első tanítási napokban szembesülnek a tanárok: újdonsült középiskolá-sok, akik nem tudnak rendesen olvasni, ákombákomokat írnak és áthághatatlan akadály számukra még az egy ismeretlenes egyenlet megoldása is.
Alacsony a népszaporulat, kevés a gyerek. A középiskolai tanárok kénytelenek toborzókat tartani a nyolcadikosok körében, hogy legyen kit tanítaniuk – egész egyszerűen, hogy munkában maradhassanak. Emiatt csökkentek a mércék is – a mai szülők is úgy látják, hogy a mai iskola nem olyan, amilyenbe még ők jártak. Hallottam már olyan véleményt, hogy sok mai hármas-négyes, annak idején (mondjuk 20 éve) bizony csupán kettesecske lett volna. Egyetemi tanárok, tanársegédek is arra panaszkodnak, hogy egyre rosszabb a „felhozatal”.
Miért nem rostáznak a középiskolákban, miért csökkennek a kritériumok? Azért, mert a középiskoláknak és az ott tanítóknak nincs érdekében a buktatás, hiszen kevesebb gyerek kevesebb osztályt, kevesebb tanórát, vagyis tanárfelesleget jelent. Az állam ugyanis 30 fős osztályok után küldi a pénzt. A bölcs EU-s tanácsadók a jelenlegi szerbiai általános és középiskolai tanerőt is túlméretezettnek tartják – miközben ők is jól tudják, hogy 30 fős osztályokban lehetetlen jó minőségű oktatást tartani. A 15-20 fős osztályok lennének a megfelelőek, amit közvetetten a szerb Állam (azaz annak oktatási minisztériuma) is elismer azzal, hogy a kísérleti (tehát „elit”) szakokon 20 fős osztályokat nyitogat. De a kisebb létszámú osztályok engedélyezése azt jelentené, hogy több tanár kell, több hely, vagyis az államnak többet kellene költenie az oktatásra. Ami ugyan hosszú távon igencsak kifizetődő beruházás lenne, de sajnos a megmondók nem így gondolják.
És mit tesz az Állam? Belátja-e a hibáját? Természetesen nem. A pedagógus áldozati bárány, akit a törvény nem véd, a diák pedig kap diplomát, de tudást…
Márton Attila
