trg_fontane
Tényleg nem akarok beleavatkozni és nem is teszem, mert magam is abban a néha kétes szerencsében részesülök, hogy ebben az országban, ilyen törvények mellett, állami iskolában tanítsak. Igen, „a Zdrávkó” magyar osztályainak ügye késztetett reagálásra.
Erre járva, hallottam egyet s mást, másodkézből, harmadkézből, heteken át.
A szerbiai oktatási rendszer bizonyítványa a tény, hogy sokáig, túl sokáig nem beszélt róla senki a nyilvánosság előtt. Avagy, mi lehetett az oka annak, hogy nem beszéltek róla?
Amiről hivatalosan nem beszélnek, aminek nem járnak utána, arról bizony keringenek a történetek. Hallottam én olyasmit is, amiről kiderült, hogy éppen az ellentétje igaz. Meg több ízben hallottam – csak úgy, erre járva -, hogy az egésznek az a háttere, hogy „meg akarják szüntetni a magyar osztályokat”! Miután ez a lap két ízben is igen terjedelmesen foglalkozott a témával (sajnos a magyar nyelvű oldalakon nem!), és megszólalt vagy teret kapott több szereplő is, szerintem egyértelműen kizárható az ilyen állítólagos szándék és a nacionalista háttér.
Az oktatási törvények és az egész oktatási rendszer felépítése inkább lehet az események magyarázata. Erről ennyit, hiszen kívülállóként tényleg nem akarok belebocsátkozni a „kinek van igaza” játékba, már kollegiális szolidaritásból sem.
Egyvalami azonban megdöbbent – és nem csak a „Zdrávkós ügy” kapcsán. Elöljáróban annyit, hogy szeretem Becsét (mindkettőt). Igaz, van óbecsei ismerősöm, aki szerint csak azért, mert nem ismerem eléggé…
Többek között azért is szeretem, mert azok az emberek, akiket Becsén (mindkettőben) megismertem, emlékeztetnek arra a Vajdaságra/Újvidékre, ahol felnőttem, és amely sajnos nincs már – például nem abból indulnak ki, hogy ki micsoda, hanem milyen ember. Mert gazember van minden nációban, a mienkben is.
Visszatérve arra, hogy mi döbbent meg ebben a városkában Vajdaság közepén: mondjuk az, hogy itt is gyakran megesik, hogy egyszerű, normális emberek ott is nemzeti indíttatást látnak, ahol „csupán” gyarlóság, kapzsiság, butaság, hatalomvágy vagy egyszerűen kivagyiság van.
Ne értsenek félre, nem elítélni akarom ezeket az embereket. Nincs is rá se felhatalmazásom, se erkölcsi jogom. Csupán rámutatok arra, hogy mennyire megváltoztunk mindannyian, mennyire megváltozott a társadalmi légkör a nyolcvanas évek vége óta. Aki túlélte a kilencvenes éveket, a munkahelyeken való mellőzést, a törzsi alapon történő kinevezéseket, a mozgósításokat, a nyomort és bizonytalanságot, a kisebbségek – nemzeti és politikai kisebbségek – elüldözését, kiszorítását, ellehetetlenítését, aki tehát mindezt megélte és túlélte talán nem is vette észre, hogy sokunkban új beidegződések alakultak ki. Ha más nem is, de a gyanakvás és az egzisztenciális félelem.
Nem javítottak ezen a reményteljesen induló, de hamarosan szürkeségbe fakuló „nullás évek” sem, sőt. Hiszen jött a privatizáció, amely túl sok helyen vált az elkótyavetyélés és a munkanélküliség szinonimájává. Na meg jött az egypártállam helyett a sokpártállam, a bólogató jánosok és a lefelé gázolók-fölfelé nyalók újabb korszaka. És bizony jöttek az újabbnál újabb kisebbségellenes incidensek is. Ezekről politikai okokból néha többet beszélnek, néha kevesebbet, de sajnos vannak.
Nem is csoda, hogy esetenként a választások népszámlálásra hasonlítanak. Nem csoda, de nem biztos, hogy jó. A nemzeti hovatartozás ugyanis még nem jelent egyben hozzáértést, jóakaratot, becsületességet.
Nem is csoda, hogy egyesek ott is nemzeti alapú veszélyeztetettséget látnak, ahol nincs. Hiszen, akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél.
És így jutunk el a felelősség kérdéséig. A leginkább felelős az, akinek hatalma van. Hatalma néhány ember, egy intézmény, egy község, egy szervezet, egyesület stb., vagyis akármi fölött. Az ő dolga, az ő dolguk, időben kimondani dolgokat, megmondani az igazat, vállalni a felelősséget – még mielőtt a kígyómarta emberek – tájékozatlanságból – ott is viperát látnak, ahol csupán gyík szaladgál.
Márton Attila
