trg_fontane
A minap beszélgettem egy Óbecséről Újvidékre költözött ismerősömmel, aki maradt volna szülővároskájában, de – mint mondta – a szlóbói korszak óta, és az azt követő visszataszító privatizációk következtében Óbecsén egyre kevesebb az élet, minden leállt vagy tönkrement. A fiatalok, ha tehetik, elköltöznek.
Hasonló a helyzet máshol is: ömlik a nép a városkákból, a falvakból, na meg a Repubilka Srpskából és Horvátországból Belgrádba és Újvidékre. Az újvidékiek nem ismernek a saját (?) városukra, amely egyre nagyobb, de egyre kevésbé rendezett és egyre kevésbé város, a vajdasági és szerbiai falvak, városkák pedig elöregednek.
Azt mondta két éve Dragan Marković Palma, az erősen vitatható múltú jagodinai polgármester, hogy a hazafiasságot nem lehet a traktorokba önteni: „Minden reggel Koszovót emlegetik, de reggel előbb meg kell mosakodni, majd enni is kell valamit, kifizetni az áramot, a telefont, a gázt. Jön a vetés ideje is, a paraszt nem önthet patriotizmust a traktorba.”
Ugyanezt lehetne mondani a községek, azaz a helyi önkormányzatok, és a központi állam viszonyára. Amint valaki arról beszél, hogy a pénz java maradjon ott, ahol megtermelik, a központosítás hívei harsányan tiltakozni kezdenek, szeparatizmust, nemzetellenességet kiabálva.
Tanácsolni lehet
Van egy olyan intézmény is Szerbiában, amelynek a neve: Nemzeti Decentralizációs Tanács. Már a neve is furcsán hat, hiszen miért kellene egy nemzetet decentralizálni (a kormányzati politikában a központosítási rendszerrel szemben a helyhatósági és önkormányzati elvet jelenti)? Természetesen, a „nacionalni” ez esetben országosat jelent, ezért kellene inkább „zemaljskit” használni, szerintem. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy mi a jelentősége a megnevezett testületnek.
A Decentralizációs Tanácsot a szerbiai kormány hozta létre 2009-ben. Elnöklője Nenad Čanak, az autonomista Vajdasági Szociáldemokrata Liga (VSZL-LSV) elnöke. A Tanács feladata a decentralizációs stratégia elkészítése, és Čanak szavai szerint ez meglesz 2011 végéig.
A Tanács azonban, ahogy a neve is mondja, csupán tanácsadó szerv, vagyis a törvényeket a parlament hozza meg és az alkotmányt is az módosíthatja – sőt egyes esetekben még sikeres népszavazás is kell hozzá.
Márpedig nincs decentralizáció és regionalizáció (a fogalomnak nincs egységes definíciója, hiszen jelentése és a régiók hatásköre országonként különböző) a jelenlegi szerbiai alkotmány módosítása nélkül.
Veszélyes a decentralizáció?
A minap „nemzeti” (már megint!) konferenciát tartottak a decentralizációról Belgrádban (!), amelynek 200 résztvevője volt – községek és városok képviselői, az állami és a vajdasági adminisztráció képviselői, nemzetközi és civil szervezetek. Felszólalt Tadić államfő is, aki egyrészt azt mondta, hogy a decentralizációról és az alkotmány módosításáról kár beszélni, ha nem teremtődnek meg a decentralizáció „anyagi és fizikai” (akármit is jelentsen ez) feltételei. Másrészt óva intett a decentralizációhoz való „téves” (és ez mit jelent?) hozzáállástól, merthogy az „veszélyes” lehet. Ha jól értem, akkor azt üzente, hogy csak lassan a testtel!
Ezekkel a témákkal kapcsolatban vajdasági szakértőket, politológusokat, elemzőket és nem utolsósorban politikusokat szokás megszólaltatni, de ezúttal egy (szűkebb) szerbiai politikust fogok idézni, már csak azért is, hogy látsszon, ott is téma lett a decentralizáció és a regionalizáció:
„Számunkra az a legfontosabb, hogy a helyhatósági szint új lehetőségeket és hatásköröket kapjon, és fontosnak tartjuk a hatalom középső szintjét, szerintünk azt is be kell vezetni. Ám a decentralizációt csak szóban támogatja a hatalom, nem látom a szándékot, hogy ezt akár a jelenlegi törvényekkel összhangban is megvalósítsák. Ezért komolyan kételkedek abban, hogy létezne tényleges szándék a decentralizáció megkezdésére”. Ezt Paraćin polgármestere nyilatkozta (a Dnevniknek), aki a Városok és Községek Állandó Értekezletének elnöke is.
Nišben és Kragujevacban is vannak mozgalmak, amelyek regionalizációt szeretnének. (Szűkebb) Szerbiában a G17 Plusz és a körülötte alakulgató pártszövetség tűzte ki a zászlajára a regionalizációt, de csak a statisztikait, ami arra talán jó lesz, hogy, mondjuk, Šumadija és Nyugat-Szerbia (amelyek együtt egy statisztikai régió!) pályázhasson az EU regionális támogatásaira, de távolról sem jelent valamiféle autonómiát ezeknek az országrészeknek.
A G17 Plusz egyébként erőteljesen meglovagolta (szűkebb) Szerbia fejlesztésének az ügyét, olyannyira, hogy a párt által ellenőrzött NIP-ből odaítélt pénzeknek kevesebb mint 2%-a jutott Vajdaságnak. Máshonnan várják a szavazatokat… A NIP-minisztérium azt mondja, hogy nem alig 2%-ról van szó, hanem 20%-ról, hiszen ide kell számítani a Horgos-Újvidék autóútra odaítélt 4 milliárd dinárt is. Erre a vajdasági kormány azt válaszolta, hogy ezt a 4 milliárdot egyszer már beleszámították abba a részbe, amelyet az alkotmány értelmében Vajdaságra kell fordítani a szerbiai költségvetésből (a hírhedt 7%).
Vagyis, decentralizáció szerbiai módra: előbb te ideadod a pénzed, én azt mondom, hogy ebből én neked egy kicsit visszaadok, de csak arra költheted, amire mondom, majd kétszer számolom el azt a keveset is, amit adtam, hogy jobban örüljél neki.
15 éve, egy tollvonással
A március utolsó hétfőjén Belgrádban megtartott konferencia résztvevő egyetértettek abban, hogy a szubszidiaritás elvének (minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek) kell érvényt szerezni Szerbiában. A vajdasági Statútum esete azonban ékes példája annak, hogy a hatáskörök papíron – pénz nélkül – nem sokat érnek, vagyis az első lépés mindenképpen a községek és városok vagyonáról szóló törvény meghozatala kell, hogy legyen. Ezt a törvényt már régóta ígérgetik, de csak ígérgetik – éppúgy, mint a vajdasági vagyonról és pénzforrásokról szólót.
1995-ben Slobo, vagyis a szerbiai parlament, egy nap alatt a központi államra íratott minden községi és tartományi vagyont – nem sokan tiltakoztak.
Azóta már sokan belátták, hogy ez a központosított rendszer a fejlődés, sőt a megélhetés egyik fő akadálya ebben a szerencsétlen országban, amely elsősorban önmagát okolhatja a szerencsétlenségeiért.
Valójában gyökeresen át kellene alakítani az egész állami szerkezetet: jelenleg az a helyzet, hogy mindannyian beadjuk a pénzt a közösbe, majd a Mindentudó Központi Állami Gépezet eldönti, hogy abból kinek mennyi jár vissza. Mindez annak az őrületnek a kifejezője, amit a nép önmagának köszönhet – amikor a nyolcvanas évek végén a média és az Állambiztonsági Szolgálat által felbujtott tömegek egy decentralizált és föderális államot központosítani akartak. Akik ezt nem tűrték, azok ellen háborúk indultak. A következményeket úgy szoktuk nevezni, hogy „a kilencvenes évek”.
Már lassan belekezdünk a harmadik évezred második évtizedébe de gyakorlatilag nem mozdultunk el a Slobo által bebetonozott államberendezéstől. Továbbra is az állami egységre való hivatkozás hallatszik Belgrádból – ide értem az államfőt is. Hosszú távon azonban nem boldogít sem a jelszavak skandálása, sem a sportolók sikerei, sem a koszovói kolostorok vágóképei a televízióban. Ahhoz, hogy a „vidéken élők” (márpedig Belgrádból nézve minden annak számít) jól érezhessék magukat a hőn szeretett államban, legalább arra van szükség, hogy maguk döntsenek a helyi szinten megkeresett pénzről, és hogy a községek, a tartomány visszakapja a vagyonát – illetve, annak azt a részét, amelyet még nem kótyavetyéltek el a privatizációval.
Márton Attila
