trg_fontane
Andrej Tarkovszkij Solaris (1972) című alkotása nem sci-fi, hanem a lelkiismeret, a bűn és bűnhődés, a természettől való elszakadásunk filmje. Nem is „követi“ szolgaian (sőt!), az „eredetit“, Stanisław Lem regényét. „Nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt. Az élet maga is fantasztikus jelenség, hiszen abban minden megtörténhet,“ mondta Tarkovszkij. Küzdelme a forgatókönyv megírástól a film forgatásának egész ideje alatt azért folyt, hogyan szabadítsák meg a Solarist a sci-fi filmek külsődleges fantasztikumától.
A film cselekménye: Kris Kelvin pszichológust azzal bízzák meg, hogy mérje fel a Solaris bolygó felszíne felett lebegő kutatóállomás hasznosságát. Elindulása előtt ellátogat otthonába apja régi barátja, Henry Berton űrhajós-pilóta; egy szerencsétlenség túlélője, amelyben az egyik Solaris-expedíció néhány tagja életét vesztette. Berton, aki furcsa jelenségeket tapasztalt a bolygón, levetít Kelvinnek egy filmet a tragédiát vizsgáló bizottság egyik üléséről, amelyen beszámolt tapasztalatairól, de senki sem hitt neki. Kelvin sem hisz Bertonnak, aki a felvételen beszél egy négy méter magas csecsemőről, akit az idegen bolygó élő óceánjának felszínén látott sétálni, ezért összevesznek. Ezután Berton elutazik, de autójából, vizofonon felhívja Kelvin apját, és elmondja nekik (Kris is hallgatja a beszélgetést) a legfontosabb dolgot: hogy az ülés után az egyetlen nem szkeptikus résztvevővel, dr. Archibald Messenger-rel együtt meglátogatta Fechner, a tragédia egyik áldozatának özvegyét, akinél látta ugyanazt a csecsemőt normál méretben. Ezután Kelvin elutazik a Solarisra, találkozik dr. Snauttal, dr. Sartoriusszal – mindketten igen furcsán viselkednek – és tudomást szerez barátja, dr. Gibarian öngyilkosságáról. Gibarian egy videoüzenetet is hagy Kelvinnek, melyet közvetlenül az öngyilkossága előtt készített. Ezen hallható az ajtón kopogtató Snaut és Sartorius hangja, akik azt hitték, a hosszabb ideje szobájába zárkózó Gibarian megőrült vagy megbetegedett, és erőszakkal betörtek a szobájába, hogy segítsenek rajta – ez volt az öngyilkosság közvetlen kiváltó oka. Gibarian ugyanis egy fiatal nőt (vagy lányt) rejtegetett a szobájában, akit valamiért annyira szégyellt kollégái előtt, hogy a halálba menekült előlük, s valószínűleg csak régi barátjának, Kelvinnek lett volna hajlandó hagyni, hogy segítsen rajta, ő azonban már későn érkezett.
A pszichológust nemsokára furcsa jelenségek kezdik zaklatni. Az Állomás személyzete rájön, hogy a Solaris „élő” óceánja képes újraalkotni bizonyos személyeket az Állomás látogatóinak emlékei alapján, általában olyanokat, akik iránt a személy bűntudatot érez – Kelvin felesége Hari például öngyilkos lett, amiben Kelvin bűnösnek érzi magát. Az újraalkotott embereknek hatalmas fizikai erejük van, de alig bírják elviselni, ha egyedül maradnak. Felesége első alakmását Kelvin egy rakétába zárva az űrbe lövi, de az óceán egy újabb Harit küld, és Kelvin már nem akar megszabadulni tőle. Hari második változata végül rájön, hogy ő nem ember, és nem azonos az eredeti Harival, arra a következtetésre jut, hogy Kelvin nem szereti, ezért Hari meg akar halni, de bármit tesz, sebei pillanatok alatt begyógyulnak.
Sartorius és Snaut azt javasolják, hogy az „élő” óceánt sugározzák be olyan röntgensugárzással, amit egyikük agyának ébrenléti állapotban gerjesztett biohullámai modulálnak. Erre a szerepre Kelvint jelölik, aki ezt nem akarja megengedni, sőt úgy dönt, hogy nem válik meg Haritól és nem is utazik vissza a Földre. Kelvin rájön arra, hogy a szeretet és az emberekkel való kapcsolatépítés hiánya, a lelkiismeret elnyomása okozta a Solaris „teremtő” viselkedését. Miután megbékél önmagával, a Solaris is „megbékél” és már nem küldi a bűntudat teremtményeit.
B.M. (Források: Wikipédia, MTI)
