trg_fontaneAz óbecsei buszállomáson nem folyik a víz a kocsiállások melletti csapból, régmúlt idők plakátjai lógnak cafatokban a szebb időket is megért falról. Bezárt az állomást működtető vállalat trafikja, a kocsma viszont üzemel. Van trafik a közelben, nemcsak újságot meg cigit kínál, a sört például a bolti ár dupláján árulják, az eladó udvariatlan.
Nem sokkal arrébb, zajlik az élet a Zöldfás utcán. Zajlik? Turkáló zárt be, nincs már a viszonylag olcsó cipőüzlet sem.
Megmarad itt valami?
Avagy, miben érdemes itt vállalkozni? Kocsma, kávézó, pékség – ezekből talán már túltelített a piac. Marad a politikai biznisz.
Annak viszont válfaja mint a tenger. Belépsz, hogy fizetést kapj (munkát kapni nem okvetlenül fontos), dörgölődsz, hogy csurranjon-cseppenjen a büdzséből (projektírásra szükség lehet, azért hogy legyen valami fedezete is), vagy pályázatra jelentkezel, amely már előre le van zsírozva, vagy fizeted a védelmi pénzt, „akinek kell”…
Kell hozzá gyomor, gerinc viszont ellenjavallott.
Na, persze, kell hozzá szimat is, hogy hová érdemes csapódni. Alapvetően, természetesen, a hatalomhoz. Ha magyar vagy, akkor logikus a választás – alapjában egy párt van, érdekszövetség is egyben. Óbecsén most éppen annak az egynek a függetlenedett frakciója van játékban. Egyelőre. Ám, mondják, a „magyar piac” már telítődött az elmúlt huszonvalahány év alatt, habár lesz még lehetőség, biztosan.
A „másik” oldalon viszont van is esély, meg nincs is. Itt az időzítés a kulcs. Hiszen kisebbségi oda is kellhet – pl. kirakatba, de ott értelemszerűen nagyobb is a konkurencia a kegyekért.
Nemrég lapunk kommentátora írt az állítólagos nemzeti klánokról, helyesen megállapítva, hogy azok – helyi szinten is – voltaképpen nem nemzeti, hanem pártvonalon jönnek létre és maradnak fenn – görcsösen ragaszkodva a privilégiumokhoz.
Tanulni, igyekezni másokat túlszárnyalni tudással? Erre itt nincs komoly vevő. Ha valakit vigasztal, Magyarországról az állami (értsd: kormány-) hírügynökség közli, hogy 3 év alatt mintegy 190 ezerrel nőtt a külföldön hosszabb időre munkát vállalók száma – a felsőfokú végzettségűek és egyéb szakemberek emigrálnak onnan is.
Hogy mindez nem érdekli az átlagos jámbor óbecseit, aki a földet túrja szubvenció reményében (jobb esetben a sajátját, rosszabbikban alkalmazottként), vagy éppen a csődben levő vállalattól reméli a könyöradományt? Dehogynem.
Mert vele is megtörténhet, hogy a kínnal kiiskoláztatott egyetemista csemetéje nem kap községi ösztöndíjat, mert nem tag, ott ahol kell, vagy sehol sem. Vele is megtörténhet, hogy gyermeke tapétaként használja a diplomáját, mert az állami munkahely már rezerválva van. Vele is megtörténhet, hogy utcára kerül, hogy maradhasson a „mi kutyánk kölke”.
Tudják ezt mindenhol és minden szinten ebben az országban. A szerbiai málnatermelők például pártalapon kaptak nemrég kedvezményezett státust. Sőt, az egyik vajdasági „csúcsmágnás” nemrég hitet tett az Első Kormányalelnök mellett. Egy évtizede a vállán hordta a meggyilkolt kormányfő koporsóját, komája is egy – mára már letűnt – politikai személyiségnek. Mondanom se kell, hogy nagyon más életrajzú személyek (voltak) ezek.
Mi köze mindennek az óbecsei buszállomáshoz (a vasútiról nem is beszélve) és a pangáshoz? Csupán ennyi: kettő meg kettő az négy.
B.M.
