Magyar profi előadás a Városi Színházban - Éva, 89. oldal

Nagy nap lesz február 7-én a Városi Színházban, ugyanis akkor lesz a bemutatója a színház történetében az első magyar nyelvű professzionális színdarabnak, amelynek címe Éva, 89. oldal.

A darabot Igor Pavlović (Szerb Nemzeti Színház, Újvidék) rendezte, a szereplők pedig Ferenc Judit és Kőrösi István (az Újvidéki Színház színészei).
Az előadás a becsei Városi Színház és az Újvidéki Színház együttműködésének eredményeként jött létre.
Igor Pavlović rendező így ír a darabról: „Nyolc jelenetet, nyolc férfi és nyolc női szerepet ad elő két színész, Ferenc Judit és Kőrösi István. A Dramaturg, az Idős színész, a Kezdő, a Kegyetlen zsarnok rendező, a Díva, a Kellékes, csak néhány Lutz Hübner: Gréta, 89. oldal című komédiájának szereplői közül. A mi változatunkban Faust és Margit jelenete (ami a 89. oldalon található) helyett a színészek és a rendező Madách Ember tragédiáját viszik színre, és épp Éva egyik jelenetén dolgoznak. Az átlagközönség számára ismeretlen mesét mesélünk el: a színházi alkotók viszonyairól egy munkafolyamat alatt. Ez a mese rólunk szól: színészekről, rendezőkről, színházi dolgozókról. Szellemes és (ön)ironikus történet a színházban előforduló extrém jellemekről, a munkamódszerekről, a meggyőződésükről hogy épp az ő művészetük az igazi. Persze, a túloldalon mindig ott áll ezeknek a típusoknak az ellentéte (a kísérletezésre nem hajlandó Díva, az önbizalom hiányában szenvedő Rendező, az őszinte, de még tapasztalatlan Kezdő, a Freudisztikus rendező, akinek a színházi víziója a szexben és csakis a szexben nyilvánul meg, az Idős színész, aki emlékezésből rendez, azokból a színházi élményekből táplálkozva, amelyeknek ötven évvel ezelőtt volt részese), és íme nekünk a játéktér az összetűzésekhez, drámai és komikus szituációkhoz. A mese kicsit túl van rendezve (komikusan), mint ahogy az lenni szokott a színházban, hogy a rendező és az író bemutathassa a lényeget a nézőnek…Valójában ennek csak a 99 százaléka igaz… No, de félre a tréfával. Az utóbbi időben, ha a színházról esik szó, mondjuk a hírekben, nem tekintünk nagy bizalommal a jövő felé. Szükség van ránk? Eljön bennünket nézni valaki is? Vajon ebben a technikailag folyton fejlődő világban, mondjuk, húsz év múlva létezünk majd? Mi nem figurázzuk ki magunkat (butaság lenne ezt tenni), hanem nevetünk magunkon, a nézőkkel együtt, ami ritka és elfelejtett jelenség, de ami bizonyítja elhivatottságunkat és a szakmánk jelentőségét, ami évezredek óta ellenáll az időnek, és reméljük, ez a jövőben is így lesz. A színésznek muszáj játszania, alkotnia, mert csak így tud létezni. Színházi játék, színpad nélkül elveszik, ezt látni lehet majd az előadásban is (a szerepekre gondolok). Épp ezért a díszlet huszonvalahány különböző bőröndből áll, amelyekből előkerülnek a kellékek, jelmezek… Bőröndökből állítják össze a díszletjelzéseket (asztal, ágy, ékszeres doboz…). A poros, kopott, régi kellék, ami egy eljátszott előadásból kerül elő, saját történetet mesél el az idő múlásáról, de büszkén, létezve, harcolva, mint ahogyan azt teszi a mi szakmánk is és a színház is. Színházi élet, egy bőrönddel, fogkefével és a frissen nyomtatott szövegkönyvvel egy mostani, vagy talán egy jövőbeli darabhoz, ez a mi sorsunk, az életünk, a bőröndök tele vannak gondolatainkkal, érzéseinkkel, emlékeinkkel. Csak az a kérdés, hogy szeretne-e a néző elsétálni a becsei, újvidéki, bármelyik színházba, akarja-e hogy kitárulkozzunk előtte?“, kérdezi a rendező.
Remélhetőleg a becsei nézők akarni fogják, hogy a színészek kitárulkozzanak előttük.