trg_fontanePlaton mosolygós, csöndes agg vala.
S amint egy őszi nap nehéz beteg lett,
leült a földre dús szőlője mellett,
hol elhuzódott háza kertfala.
Reásütött kiszáradott, sudár
nagy termetére a langy napsugár,
tar homlokára fényt merengve szőve.
Mosolygva nézett az agg bölcs előre,
eltűnt előtte már a bú, a kín:
s elmélkedett az élet titkain…
Élvezte csöndben a szelíd magányt,
s amint a megváltó halálra várt:
meglátta árnyát a napos falon.
Gondolkodott: mi a való vajon,
hogy ő-e, aki ül a durva földön,
vagy az az árny, mely üldözi örökkön?
Elmélkedett soká, küszködve várt még,
s azt mondta végre, hogy való az árnyék,
s tünők a portestek s a kósza bolygók,
és fínom ajka édesen mosolygott.
Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt,
a fal tövébe bölcselkedve meghalt.
A napkorong vérző aranyba hulla,
s fagyos meredtségben feküdt a hulla.
Árnyak remegtek, szél fuvallt alább,
s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját,
más szélfiak kifordíták chitonját,
s szandálja lenge szíjjait kibonták,
mert bénaság nyügözte már a testet.
De a falon az árny táncolni kezdett…
