Mit csinálnak a kisebbségek?

Van egy – már szinte szállóigévé vált – mondat: a kisebbségek csupán énekelnek és táncolnak. Valóban ennyi ma a kisebbségi kultúra Vajdaságban, Becsén? Élnek Becsén alkotók, írók, költők, színészek…? Itt maradnak, elmennek innen inkább? Miért? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni kétnyelvű mellékletünkben, amely a Hogyan az interkulturalizmusig? – A kisebbségek, amellett, hogy táncolnak és énekelnek, valami mással is foglalkoznak elnevezésű médiaprojektum része.

F.D.K.

Szerda Zsófia – „Mindenki nevelhető…”

Óbecse, Szeged, Újvidék… Ezek voltak Szerda Zsófi komolyabb megállóhelyei eddig az életében. A kis kör megtétele után jelenleg Szabadkán él és dolgozik.
– A gimnáziumot Óbecsén, az egyetemet a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció és filmelmélet szakán végeztem, idén szeptembertől pedig a Pécsi Tudományegyetem doktori képzésében folytatom tanulmányaimat. Újvidéken a Mozaik TV újságírója és a Life-Collage nyelviskola magyartanára voltam, végül Szabadkán kötöttem ki, a Kosztolányi Dezső Színházban, ahol több mint egy éve dolgozom. Fő foglalkozásom a színház menedzselése, a közönségszervezés, valamint a marketinges feladatok ellátása. Emellett folyamatos tudósítója vagyok a Képes Ifjúság, a Magyar Szó és a Teátrum lapoknak is, fotózom, utazok, dobolok, gondolkodok…

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal, egyáltalán a kultúrával? Miért ezt a hivatást választottad?

– Az egyetemmel párhuzamosan esti tagozaton befejeztem egy három évig tartó színpadi táncos képzést, ami még közelebb vitt a színházhoz. Részt vehettem pár előadásban, mint táncos, többek között a Szegedi Nemzeti Színházban, a Népszínház Jézus Krisztus Szupersztár című produkciójában, illetve Bicskei István szólódarabjában, s ily módon beláthattam a kulisszák mögé is. A tánc megmaradt egy jó kis hobbinak, de mivel imádok mozgalmasan élni, mindenképpen olyan helyen szerettem volna dolgozni, ami nem köt egy asztal mellé, pörgés van, s lehetőségem van itthon, Vajdaságban maradni, mégis sokat utazni, színházba és fesztiválokra járni, továbbképezni magam a szakmában. Erre találtam meg a tökéletes helyszínt a Kosztolányi Dezső Színházban.

Miért nem élsz Óbecsén, mi a jobb, több-kevesebb Szabadkán?

– Óbecse egy remek város, s igazán szeretek hazajárni, majdnem minden második hétvégém otthon töltöm, ám nem tudnám elképzelni, hogy ott éljem le hétköznapjaimat. Rettentően hiányozna a kulturális élet, a pezsgés és a hozzám hasonló emberekkel való napi szintű – nem internetes – kommunikáció. Számomra a kisváros túl kicsi, a főváros túl nagy, ezért felel meg például Újvidék, vagy Szabadka.

Mit jelent számodra az egyetemes kultúra? Mit a magyar kultúra?

– A kultúra a nyitottságot jelenti, a magyar kultúra elsősorban a magyar nyelvet, zenét, táncot, irodalmat.

Mi az, ami szerinted Óbecsén hiányzik, kultúrából, magasabb szintűből?

– Óbecsén sajnálattal néztem a mozi bezárását még évekkel ezelőtt, úgy gondolom, hogy ha sokan nem is járnak moziba, egy ötletes reklámtervvel, egy mozi-kávézóval, irodalmi estekkel, koncertekkel fel lehetett volna lendíteni működését. A lényeg egy jó „imázs” kitalálása lett volna. A becsei színháztól rendszeresen kapom a körleveleket különféle rendezvényekről, előadásokról, koncertekről. De egy általános tendenciáról beszélhetünk, úgy gondolom, amikor az emberek érdektelenségére hivatkozunk – joggal –, ám mindenki nevelhető, s a vezetőknek a feladata nevelni az embereket, akármilyen nehéz is ez. Hiányzik továbbá egy modern, mai művészetet, művészeket, fotókat, szobrokat, installációkat bemutató múzeum. Sokan, saját kortársaim, nem ismernek olyan alkotókat, s művészeket, akiknek nevével pedig illett volna találkozniuk, legyen az akár a mainstream, akár az underground, akár a nagy klasszikusok csoportja. Sokan zárkóznak el attól, hogy haladjanak a korral, öregítve ezzel saját magukat is, hiszen csak az maradhat mindig friss és fiatal, aki előre halad. Természetesen egészen kicsi korban kell elkezdeni a foglalkozást, így például általános és középiskolás programokat is hiányolok, filmklubokat és színházlátogatást, de az amatőr színtársulatról sem hallok manapság semmit. Nem évi szinten, hanem havonta kellene ilyen programokat szervezni. Európában jártamban-keltemben észrevettem, hogy az ottani középgeneráció, az ötvenévesek, nem csak a piacig és a szomszédig gyalogolnak el, hanem például hangszeren tanulnak játszani, túrázni mennek, utaznak…akár csak a közvetlen környezetükön belül. De ez nem csak Becsén probléma, hanem az egész országra jellemző tendenciáról beszélünk szerintem. Az egyetlen hely, ahova szüleim korabeliek járhatnak, az az asszonykórus, kézimunkakör, esetleg festőszakkör. Úgy gondolom tehát, hogy nincs helyesen megszervezve a különféle generációk hobbilehetősége. Ha ez meglenne, sokkal több mosolygós és elégedett arcot láthatnánk az utcákon.

Miért van az, hogy az ún. kisebbségek csak táncolnak és énekelnek? A Vajdasági Televízió műsoraiban főleg csak ilyen fajta műsorokat láthatunk.

– A kisebbségek nem csak énekelnek és táncolnak, hanem alkotnak és kutatnak, konferenciáznak és írnak, olvasnak, Sinbuszfesztivált szerveznek, Symposion-t adnak ki és Jel-folyamos performanszot készítenek, hogy csak néhányat említsek. Az már a sajtó hibája, ha ez nem jut el megfelelő mértékben az emberekhez, hanem megreked az információ valahol félúton. A Vajdasági Televízió kisebbségi műsorainak hetven százalékát a néptánc és a népdal képezi, ez tény, s itt tehetjük fel a kérdést, hogy miért? A választ talán ott kereshetjük, hogy egy paprikásfőző versenyen, falunapon, Gyöngyösbokrétán, Durindón, Szólj, síp, szólj!-on rengeteg emberrel készíthetnek interjút, kitölthetik a műsort, így leveszik a vállukról a gondot. Tudjuk, hogy mindig kevés az újságíró, mindig kevés az operatőr, ezért csak a legfontosabb, legNAGYobb eseményekre járnak el forgatni. S hogy ez egy jó kifogás-e csupán, vagy tény, azt már igazán nem nekem kell eldönteni.

Ricz Róbert

Márton Bálind Teodóra – „Hiányzik a dinamika ebből a városból”

Márton Bálind Teodóra általános és középiskolai tanulmányait Óbecsén fejezte. Egyetemre Újvidéken járt és – mint mondja – nagyon rövid idő alatt újvidékivé is vált, annak kezdte tartani magát.
– Amióta felfedeztem magamnak a Várost, megtaláltam benne önmagam, azóta tartom magam újvidékinek, de ezt nem lehet dátumhoz kötni.
Teodóra jelenleg az Újvidéki Városi TV szerkesztője és az ottani Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ elnöke, korábban a Rádió 021-ben és az Újvidéki (ma már Vajdasági) TV-ben volt újságíró-szerkesztő, majd főszerkesztő a Mozaik TV-ben.
Amikor egy nyárvégi estén, az egyik becsei kávézóban ülve belekezdtünk az interjúba, azt mondta:
– Sokan mondhatnák, hogy én nem beszélhetek Becséről, az itteni kulturális életről, mert nem itt élek. De elég gyakran vagyok Becsén, szinte minden hétvégén és össze tudom hasonlítani a jelent a múlttal, amit megéltem, itt Becsén.

Becseinek tartod-e magad?

– (hosszú hallgatás) Igen, becseinek tartom magam, mert itt Becsén kaptam meg mindazt az alapot, amire később építeni tudtam az életemet. Itt elsősorban nemcsak az óvodára, az általános iskolára, a középiskolára, a barátokra gondolok, akikkel rengeteg közös élményünk volt, akiktől rengeteget tanultam és kaptam, hanem a szüleimre és a családomra. Úgy érzem, hogy mindazt, amit elértem eddig, azt nagymértékben nekik köszönhetem, azért, mert kicsi koromtól kezdve arra neveltek, hogy legyek nyitott, ne féljek megismerni az új dolgokat, merjek vállalkozni és merjem az ismeretlent felkutatni. Mindig önállóságra neveltek, rengeteget utaztam velük, majd később megteremtették a lehetőségét annak, hogy Európa több országába is eljuthassak. Több várost is láttam, nagyon sok embert megismertem, a kultúrájukat, az életüket. Egy pici betekintést kaptam abba, hogy mások hogyan élnek. A szüleim mindig azt mondták, hogy akkor tudom saját magamat megtalálni, és akkor tudok otthont kialakítani, ha több mindent megtapasztalok az életben, ha látom, hogy mások hogyan élnek és abból pici kis morzsánként összeállítani magamnak, amit szeretnék. Minden egyes külföldi út után visszajöttem Becsére, de mindig úgy éreztem, hogy valamire még szükségem van.

Mire?

– A kihívásra, a választási lehetőségekre. Ezt mind megtaláltam Újvidéken. Újvidék az a város, ahol megtaláltam önmagam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lenézem Becsét és azokat az embereket, akik itt maradtak. Nem is azt akartam mondani, hogy másnak nincsenek ambíciói, nem vágynak valami többre annál, ami itt van Becsén. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhetem a vágyaimat és az álmaimat Újvidéken, és hogy Újvidéken megtalálhattam önmagamat.

Becse vagy Újvidék?

– Újvidék.

Miért?

– Számomra ez egy érdekes kérdés. Becsére egy bizonyos hálával tudok tekinteni. Mert természetesen idekötnek az emlékek, nagyon sok minden ideköt, meg itt szőttem az álmaimat kicsi korom óta, de azokat az álmaimat Újvidéken tudtam megvalósítani. Újvidék adott nekem erre lehetőséget. Bármennyire ismeretlen pontján vagyok Újvidéknek, az is az én Újvidékem.

Miért nem tudtad megvalósítani az álmaidat Becsén?

– Mert itt nem volt rá lehetőség.

Mi az, ami szerinted, hiányzik Becséből?

– Nem szeretem, amikor ilyen kérdéseket tesznek fel, mert úgy gondolom, hogy ez bizonyos mértékben egyfajta kirekesztés. Mert azok a fiatalok, akik itt élnek, itt találják meg a boldogságukat, önmagukat, valamilyen módon csak elégedettek Becsével. Vagy nincsenek olyan vágyaik, vagy nincs rá lehetőség, hogy azokat megvalósítsák. Biztos, hogy hiányzanak dolgok Becsén. Hiányzik a kultúrélet, nagyon sok mindenre rá lehetne mondani, hogy ez is hiányzik, meg az is. Én úgy mondanám, hogy hiányzik a dinamika ebből a városból. Hiányoznak a kihívások, hiányoznak a lehetőségek. Van, akinek ez megfelel. Van egy olyan érzésem, hogy azok, akik tehetnének ennek megváltoztatásáért bármit is, egyszerűen érdektelenek. Itt gondolok a színház újjáélesztésére, a könyvtárra, a múzeumra és számtalan más dologra, amit meg lehet tenni itt, Becsén, hiszen lenne miből meríteni, és itt a becsei művelődési hagyományokra gondolok, amelyek egyszerűen nincsenek kiaknázva.

Nincs rá igény vagy nincs, aki megteszi?

– Szerintem igény volna rá, de mindennek felülről kellene indulnia, a felelősség a városi vezetőségé és mindazoké, akik a városvezetőségben tevékenykednek. Ha ugyanis megszerveznek városnapi és hasonló nagy ünnepségeket, akkor a mindennapokra is odafigyelhetnének. Mert nem igaz, hogy a mostani fiatalok és úgy általában a becseiek nem éreznék magukat jobban egy olyan kisvárosban, ahol van élet. Úgy gondolom, hogy egyrészt hiányzik a motiváció, másrészt viszont jellemző az az általános téves emberi gondolkodásmód, hogy jól van így, ahogy van, majd elleszünk valahogy. Az a kevés rendezvény is, ami szokott lenni itt a városban, elég sok embert megmozgat – ez is bizonyítja, hogy igény van rá, és az emberek vágyakoznak…

Ehhez képest arról érkeznek hírek, hogy a színházi előadásokon a nézőtér félig sincs tele, hogy pl. a Tanyaszínház előadásait is botrányos körülmények között tartják meg…

– Az, hogy az emberek elfásultak és elérdektelenedtek, ez egy hosszú folyamat, hosszú évek során alakult így ki és megfelelő motivációval és talán más megközelítéssel, más módszerekkel csak föl lehetne ébreszteni az embereket.

Másodszor is „motivációt” említettél. Mire gondolsz?

– Arra, hogy a közönséget is be kellene szervezni: elmenni cégekbe, a gyerekeknek például kötelezővé tenni a színházat, a középiskolások számára főleg. Vissza kellene szoktatni az embereket a kultúréletre, mert éveken át nem volt, és az emberek elszoktak tőle. Az általános iskolában még jól működik, hogy a gyerekeket bevonják szakkörökbe, iskolán kívüli aktivitásokba, a középiskolában ez már megszűnik. A középiskolások óriási szabadságot kapnak, és magukra vannak hagyva. Már a középiskolában megkezdődik az érdektelenség.

Mi volt előbb, az érdektelenség, vagy az, hogy nincs kulturális élet?

– A ’90-es években megszűnt a kulturális élet, akkor kezdett el a város hanyatlani minden téren.

Becsén sikeresen működik a magyar kultúrkör, ez nem elég?

– Ha nagyon egyszerűen akarok rá válaszolni, akkor nem.

Miért nem?

– Mert a gyerekek, amíg általános iskolába járnak, addig eljárogatnak a Petőfibe, részt vesznek különböző programokon, tagjai számos szakcsoportnak és utána, az általános iskola befejezése után, nagyon kevesen maradnak ott a Petőfiben. Az alapot megkapták, de ha arra nem építünk, akkor az megfeneklik és vége. Volt az ember életében egy időszak, amikor táncolt, néptáncolt, de ezzel vége is lett. De, újvidékiként és az újvidéki Petőfi elnökeként irigylésre méltónak tartom mindazt, ami itt Becsén a Petőfiben történik. Itt térnék vissza arra, hogy ha létezik megfelelő motiváció, akkor igenis lehet valamit tenni. Persze, pénz nélkül semmit se lehetne, és a becsei Petőfinek van politikai támogatottsága, ezért van pénze is. 

Számodra mi minden tartozik bele a kulturális élet fogalmába? Csak a folklór, a hagyományápolás?

– Nem. Szerintem minden, ami szükséges egy adott egyén intellektuális fejlődéséhez. Ez egyéntől függ. Van, aki a színházat szereti, van, aki a mozit, van, aki utazni szeret. Általában rá szokták nyomni a kisebbségekre a bélyegzőt, hogy csak táncolnak és énekelnek, esetleg egy kicsit agyagoznak meg szőttest készítenek. Szerintem ez a megbélyegzés sértő, mert az, aki ilyesmit állít a kisebbségekről, akár a magyarról, a szlovákról, ruszinról, vagy akármelyikről, az egyrészt nincs tisztában elsősorban saját nemzete kultúrájával és történelmével, másrészt nem tudja becsülni a másságot. Nekünk magyaroknak hagyományaink megőrzése és ápolása az egyik legfontosabb dolog a megmaradásunkért és a fennmaradásunkért való küzdelemben. Az, hogy erre fektetjük a hangsúlyt, csak annak a következménye, hogy nincs más lehetőség, hogy közösen építsünk és szervezzünk bármilyen kulturális életet.

Ez nem gettósodás?

– Talán igen, de ha nincs megadva a lehetőség, akkor kénytelenek vagyunk félrevonulni és kialakítani magunknak egy kört, ahol ápolhatjuk hagyományainkat, beszélhetünk a történelmünkről, és igazán magyarnak érezhetjük magunkat, és büszkék lehetünk magyarságunkra. Nem tudom, hogy igazam van-e, de van bennem egy kétely. Én még megértem az ún. boldog időket. Én akkor jártam általános iskolába és tudom, hogy akkor nem a „különvonulok, és majd csinálok magamnak valamit“ dolgokra fektették a hangsúlyt, hanem nálunk pl. az általános iskolában rengetek szakcsoport volt, többek között folklór is. Ez még a Nagy-Jugoszlávia volt. Akkoriban mindannyian közösen készültünk mindenféle rendezvényre, pl. a Májusi Játékokra. Mi magyarok a saját programunkkal, a szerbek a sajátjukkal, de mindig volt közös is. És soha nem éreztük úgy, hogy mi magyarok ki vagyunk hagyva. Mi, magyarként mindig megünnepeltük mindazokat az ünnepeket, amelyek a magyarságunkhoz fűződnek. De nemcsak ez tartozott bele a kultúrába, vittek moziba, színházba, múzeumba, ez kötelező dolog volt. Szégyen volt, ha valaki nem volt a szüleivel színházban vagy moziban és arra úgy is néztünk, hiszen a színház és a mozi az alapkultúrához tartozott. Tehát megadta a tanító néni az első löketet, de volt lehetőség, amelyek közül választhatott, választhattak a szülők. Ma viszont nincs választási lehetőség, ha van is, akkor nagyon kevés.

Mennyire tudható ez be a lehetőségek hiányának és mennyire annak, hogy esetleg főleg a folklórrendezvények kapják a pénzügyi támogatást?

– A folklór támogatása mára divattá vált – a pártok poénokat szereznek vele, mondhatják, hogy íme, mi támogatjuk a magyarságot. A folklór politikailag veszélytelen kultúra, ezért könnyű támogatni.

Meneküljünk hát a politikától: Becsén nincs mozi.

– A mozi a Zvezda filmé volt, az tönkrement. Legkönnyebb volt becsukni a mozit és vége. Nem hiszem, hogy nem lenne rá igény, mert valaha a mozinak Becsén óriási kultúrája volt. Szerintem, ha most Becsén csinálnának egy mozit, akkor a középkorosztály tódulna oda. Ha másért nem, nosztalgiából. Mert ők akkor nőttek föl, amikor még moziskorszak volt. Újvidéken például a fiatalok is elkezdtek nemrég mozizni, miért lenne itt másképp?!

Mikor voltál legutóbb színházban Becsén?

– Becsén, legutóbb… azt hiszem 2000-ben, a Tanyaszínház előadásán.

Ismersz-e valakit, aki színházba jár Becsén?

– Igen, de nincsenek sokan.

f.D.

Nešić Máté – A másság híd,nem határ

Nešić Máté 1990-ben született, az amatőr színjátszásba és versmondásba életében először az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolában működő Csiribiri csoportban kóstolt bele Benák Erzsébet magyartanárnő vezetése alatt.
– Ám az a gondolat, hogy én színész vagy filmrendező leszek, kisgyerekként fogalmazódott meg bennem, amikor egy elromlott TV-nek köszönhetően, unalmamban magamnak játszottam el a különböző filmhősöket, szerencsére még néző nélkül. Ez az egykor halvány sejtés megmaradt tudatom rejtett zugaiban, és számos diákszínjátszó fesztivált, versmondó versenyt magam mögött tudva, a középiskola befejeztével, 2009 júniusában sikeresen felvételiztem az újvidéki Művészeti Akadémián, László Sándor osztályába. Most nyolc osztálytársammal egyetemben a harmadik évünket kezdjük, mint a 18. magyar, vajdasági színészgeneráció.

Mért pont színház? Miért pont színészet?

– Sokat töprengtem már régebben is, hogy miért pont színház. Még jócskán éretlen fejjel, talán ezt a szót merem használni: hatás. Hatni az emberekre, megérinteni énjük apróbb vagy jelentősebb részét, ha lehet itt egyáltalán nagyságokról beszélni, csak nekünk köszönhetően érezzenek valamit. Bármit. Szerintem a magyar és más kultúrában történő „művészi megnyilvánulások” is ezt a célt kell, hogy szolgálják. Nem tetszik, ha egy adott kultúrára hivatkozva valakik elkülönülnek, esetleg különbnek érzik magukat más népcsoportoktól, mert szerintem a különbözőség nem mérce. Egyszerűen mások vagyunk, nem nagyobbak. A másság pedig hidat kell, hogy építsen közénk, nem határokat.

Sok helyen, így többek között Óbecsén is, a kisebbség kultúrája abban nyilvánul meg, hogy népdalokat énekelnek, illetve néptáncot táncolnak. Ez látható a TV-ben is.

– Valószínűleg azért van sok énekes és táncos műsor az úgynevezett „kisebbségi” műsorokban, vagy akár egy városnapon, mert rengeteg a hagyományápoló csoport. Persze különbséget kell tennünk a népzene és a szintetizátorral „megküldött” feldolgozások között.

Mi az, ami hiányzik/ hiányzott neked Becsén?

– Nem csak Becsén, de egész Vajdaságban kevés a színitanoda, hogy visszakanyarodjak az inkább hozzám közelebb álló témákhoz. Hogy ez miért van, erre nem tudom a választ. Lehet, hogy nincs, aki vezesse, pénzelje és van még ezer kifogás, hisz azt bőven találnak mindig. Óbecsén, és máshol is azt találom elkeserítőnek, hogy a fiatal feltörekvő, tehetséges emberek nem kapnak elég támogatást, lehet, hogy ezért mennek sokan külföldre. Pedig mi bármikor elmondunk egy verset, vagy elénekelünk egy Csík-számot.

Erer

Guzsvány Izabella -„A közönség igényeit is fel kell mérni”

Guzsvány Izabella énekművész és énektanár kupuszinai származású, de már hetedik éve él és dolgozik Becsén.
– A zenei középiskolát Szabadkán fejeztem zongora és ének szakon, majd Újvidéken, a zeneművészeti akadémián Vitkay Kovács Vera művésznő osztályában, szólóének szakon szereztem oklevelet. Most a Petar Konjović Alapfokú Zeneiskola szólóének szakos tanáraként dolgozok. Jómagam és diákjaim is, számos fellépést, koncertet tudhatunk magunk mögött, többek között itt Óbecsén is sokat énekeltünk már, innen ismerhetnek a helybeliek.

Mit jelent számodra a kultúra – az egyetemes és a magyar?

– Egy nép, nemzet, város, falu saját kultúrát alakíthat ki. Számomra nagyon fontos, hogy magyar vagyok és katolikus, ez alkotja életem alapkövét. Természetesen az, hogy hol él az ember nagyon is számít. Szerbiának is megvannak a különleges értékei, de szerintem fontos, hogy minden nép, nemzet ápolja a saját hagyományait, szokásait, értékeit. Természetesen ismernie kell azokat az értékeket is, ahol élünk, hiszen a sokszínűségnek is megvan a maga szépsége.

Mi az, ami szerinted Óbecsén hiányzik a magasabb szintű kultúrából?

– Nem minden ember kapcsolódik ki egyformán, és talán a kultúreseményeket is eszerint választják meg az emberek. Szerintem elsősorban szükséges az emberek érdeklődése és igénye, sok esetben kellő informáltsága a kultúre-
semények iránt, a magasabb szint iránt. Sajnos, egyes kultúreseményeken, koncerteken nemigen jön össze nagy tömeg, de lehet, hogy sokszor talán hiányzik a kellő reklám is. Ezen felül, talán érdemes lenne többször felmérni a közönség igényeit is.

Mint zeneiskolai tanár, évről évre követheted az érdeklődő beiratkozó diákok számát, előtudását, illetve az iskola tanulóit, és szüleik hozzáállásáról is tudsz mesélni.

– Meg kell, hogy mondjam, vannak remekül előkészült, jól informált érdeklődők is, akik lelkiismeretesen kitartanak a végsőkig, és szép tudásra tesznek szert. De sajnos sok esetben előfordul, hogy gyorsan feladják, vagy komolytalanul állnak hozzá a dolgokhoz. Azt hiszem, azzal egyezünk, hogy a hozzáállást csakis otthonról hozza mindenki. Sok mindent megtanulhatnak a diákok a különböző intézményekben, de az alaphozzáállást a munkához, élethez, emberekhez, ezt elsősorban az otthoni nevelés adja. Nagyon értékelem az olyan hozzáállást azok az emberek, szülők részéről, akik – ha esetleg nem is kapták meg a kellő képzést – mégis, ha hajlandóságot és érdeklődést mutat gyermekük például valamilyen hangszer iránt, ő, mint bölcs szülő, ha teheti, megadja a lehetőséget a gyermekének a képzésre. A gyermek annál gazdagabb lesz, minél tágabb a tudása. Persze erőszakkal nem sokra megy az ember, tehát valahogy fel kell kelteni az érdeklődést már a kisgyermekekben a szép és értékes iránt, és azt ápolni, fejleszteni kell. Tapasztalatom az, hogy itt Óbecsén rengeteg tanult és képzett, intelligens ember van, akik örömmel adják át tudásukat. Sőt, vannak remek szervezők, akik tudják vonzani a tömegeket, bár szerintem szükségtelen külföldi művészekbe ölni a pénzt, hiszen hazai terepeken is kiváló művészek vannak.

Miért van az, hogy a kisebbségek csak táncolnak és énekelnek?

– Kisebbségként sehol sem könnyű kifejezésre jutni, de nem szabad feladni. Hiszen legkönnyebb lenne feladni, de ami igazi érték, azért az ember a felelős. Ápolnia kell és továbbadni! Hogy a kérdésre válaszoljak, miért is van ez így? Talán jobban össze kellene fogni a kisebbségeknek és nem annyi felé szakadni, ahányan vannak, hiszen mindnyájunknak ismerős a mondás, hogy egy fecske nem csinál nyarat. De, szerintem, ha többen is kiállnak valamilyen nemes célért, értékért, előbb észreveszi a világ, hogy az tényleg számit, tényleg érték. Úgy a kultúrához, mint a művészetekhez szükség lenne több anyagi támogatásra, de tudjuk hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben miként is állunk ezen a téren. A TV-ben, médiákban is vannak kitűnő tudású emberek – biztos vagyok benne, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő anyagi háttérrel, nekik is könnyebb lenne teljesíteniük.

Erer

Kisimre Szerda Anna -„Európa nem arra kíváncsi, hogy hogyan utánozzuk őket”

Kisimre Szerda Anna neve ismerős az óbecsei polgárok számára. Sokszor láthatták őt színpadon népdalt énekelni vagy a néptáncegyüttesben táncolni.
– Tizennégy éves koromban kezdtem népdalénekléssel foglalkozni a Batyu együttesben. Vannak emberek, akik azóta ismernek, vannak, akik 1994 óta, amióta a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben a vezetésemmel megindult a néptánc- és népdaloktatás. Az éneklés, a táncolás a családunk életének fontos része volt mindig is, ebbe születtem bele, és mivel közel állt hozzám, így természetes volt, hogy komolyabban is elkezdtem vele foglalkozni, a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskolán szereztem oklevelet.
Anna ma Topolyán él, ahol a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban dolgozik művelődésszervezőként, illetve szakcsoportokat vezet.
– Óbecsén csak azért nem élek, mert amikor férjhez mentem, a férjemnek, Kisimre Árpádnak állandó munkahelye volt Topolyán, én Gunarason dolgoztam a Dózsa György Általános Iskolában, tehát ésszerűbb volt itt letelepednünk. De a mai napig otthon érzem magam Óbecsén, hiszen még mindig többet éltem Becsén, mint Topolyán. Minden hétvégémet Becsén töltöm, mert ide is köt a néptánc- és népdaloktatás.

Mit jelent számodra a kultúra?

– Ha vannak igényes rendezvények, ahova az ember azért megy el, hogy szellemileg, lelkileg feltöltődjön, megújuljon, szórakozzon, új információkhoz jusson olyan témakörökben, amelyek éppen érdeklik.

Néptánccal és népdallal foglalkozol. Miért van az, hogy a kisebbségek csak táncolnak és énekelnek, hiszen ez az első benyomás, és sok esetben igaz?

– Szerintem legalább húsz éve úgy tűnik és valóban így is van, hogy a kisebbségek táncolnak és énekelnek. Miért van így? Elsősorban azért, mert amikor a gazdaság tönkremegy, akkor mindig ébred az emberekben a nemzeti öntudat. Ki tudja a történelem során hányadszor?! Pedig a természetes az lenne, ha nem felejtenénk el soha, hogy kik vagyunk, milyen történelmi múlttal, örökséggel rendelkezünk. Segítségért, támogatásért, a megmaradásért, az életünkért, a saját nemzetéhez fordul az ember. Ez történt a 90-es évek elején, és nagyon az az érzésem, hogy ez történik most is. Másrészt a magyarságnak nagy kincs van a kezében: senkinek a világon nincs annyi felgyűjtött néptánca, népdala, mint a magyaroknak. Hála Kodály Zoltánnak, Bartók Bélának, Martin Györgynek, vagy a mi Bodor Anikónknak, hogy csak a (számomra) legjelentősebbeket említsem. És nincs másoknak ilyen jól kidolgozott módszertana sem a néptánc és népzene oktatására. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat mi vajdaságiak, mert a Magyar Táncművészeti Főiskola mintájára itt is folytak/ folynak képzések, amelyen kb. félszáz fiatal részt vett, sőt olyan oktatók is vannak, akik a budapesti főiskolán végeztek. Tehát a néptáncra vannak szakemberek a Vajdaságban, akik hajlandóak is dolgozni. Irodalmi szakkörök vezetésére, képzőművészeti, kézimunka szakkörök vezetésére is vannak szakemberek, csak kérdés, hogy hajlandóak-e áldozni a szabadidejükből arra, hogy másokat, fiatalokat tanítsanak, megkedveltessék velük ezeket a műfajokat. Szerencsésnek mondhatja magát, és gazdag az az egyesület, közösség, ahol vannak odaadó és szakértő csoportvezetők. Végezetül egy Kodály idézetet ajánlok mindenki figyelmébe: „Európa nem arra kíváncsi, hogy hogyan utánozzuk őket, hanem arra, hogy mit adunk magunkból” – fejezte be Kisimre Szerda Anna.

Ricz Róbert

Dr. Csáky Sörös Piroska – Szeretjük-e a kultúrát, teszünk-e valamit az érdekében?

Csáky S. Piroska igen szerteágazó tevékenységet folytat nyugalmazott egyetemi tanárként is: a magyar kultúra lovagja, az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Központ elnökségi tagja és a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi tagja is.
„Óbecsén születtem 1938-ban. Érettségiig a szülővárosomban éltem, ahol az algimnáziumot magyarul, a felső tagozatokat szerb nyelven végeztem, mivel akkor még nem volt magyar tagozat az iskolában, vidékre meg nem tudtak adni a szüleim, anyagi okok miatt. Eleinte nagyon nehéz volt a tanulás, mivel semmit nem értettem a többségi nyelvből, de már a második évben jeles voltam, később kitűnő, úgyhogy felmentettek az érettségi szóbeli vizsgáitól. Meglepetés volt mindenki számára, amikor elmentem Újvidékre, hogy olyan szakot írjak be, amit gyorsan el tudok végezni, és mielőbb munkába állhassak, ezzel is tehermentesítsem a szüleimet az anyagi kiadásoktól”, mondta Csáky S. Piroska.
A Tanárképző Főiskolát választotta, ahol két év után diplomát lehetett kapni és, szerencsés esetben, munkát is. „Francia-magyar szakot választottam, habár több mint szerények voltak az ismereteim magyar nyelv és irodalomból, hiszen csak a kisérettségiig tanultam az anyanyelvemen, és bonyodalmat okozott a beiratkozásnál, hogy nem volt osztályzat a bizonyítványomban a választott tárgyból. Sok munkával, sok olvasással hamar beilleszkedtem az évfolyamtársaim közé és az iskola történetében először én diplomáztam a júniusi vizsgaidőben. Időközben férjhez mentem és, habár a férjem is becsei volt, de akkor már Újvidéken dolgozott, nekem is ott kellett munka után nézni”. 

Mivel nem sikerült a diploma megszerzése után munkát találnia, egyetemi ösztöndíjjal beiratkozott a Bölcsészkaron újonnan megnyílt Magyar Tanszékre. Az első félévet végighallgatta, de januárban már a Tanszék könyvtárában dolgozott és levelezőként folyatatta tanulmányait. Külön engedéllyel, idő előtt szerezte meg a diplomáját, letette a könyvtárosi szakvizsgát, majd Budapesten megvédte a Könyvtártudományi Tanszéken az első doktori értekezését A jugoszláviai magyar könyv 1945-1970 címmel. Később a Bölcsészkaron, Újvidéken, 1985-ben Vajdasági magyar könyvek 1918-1941 téma alapján az irodalomtudományok doktora címet is megszerezte. „Tizenöt évi könyvtárosi munka után átkerültem az oktatásba, ahol a könyvtárosi ágazatot vezettem 1974-től nyugdíjba vonulásomig, 2004-ig. Büszke vagyok rá, hogy úttörőként mi képeztünk könyvtárosokat csak Vajdaságban, méghozzá magyar nyelven. Sajnos, amikor nyugállományba vonultam, megszűnt ez a képzés”.
A tanárnő a könyvtárosi munkát véletlenül választotta, de annyira szeretett segíteni a kutatásban az egyetemistáknak, irányítani olvasói ízlésüket, hogy később oktatóként is ezt folytatta, csak más formában. Elmondása szerint a tizenöt éves gyakorlat mintegy előkészítő volt ahhoz, hogy a tapasztalatait kamatoztassa az oktatásban. Nemcsak könyvből, saját gyakorlati ismereteiből is merített a képzéshez. Negyvenöt évi munka után vonult nyugdíjba, de felkérésre még mindig gyakran tart előadásokat az olvasásról, könyv és könyvtártörténetről, vagy más időszerű kérdésről Vajdaság szerte és Magyarországon. „Jóllehet több mint ötven éve élek Újvidéken, még mindig óbecseinek tartom magam, és úgy érzem, hogy a becseiek is elfogadnak, sőt örülnek annak, hogy nem szakadt el a szál a szülőváros és a választott lakhelyen élő személyem között. Amíg a szüleim éltek, addig rendszeresen jártam haza. Az utóbbi években kissé ritkábban vagyok itthon, mert sok mindent vállalok az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Központban és a magyar kultúra Lovagrendjében. Gyakran utazom Magyarországra, ott még több előadásom, fellépésem van, mint idehaza. Azért nem élek Óbecsén, mert előbb a családi kötöttség és a munkahely miatt telepedtem le Újvidéken. A munkát, amit csináltam az elmúlt több mint ötven évben, Becsén nem tudtam volna megoldani. Mivel művelődéstörténettel foglalkozom, könyvtörténettel vajdasági szinten, szükséges olyan kutatóműhely, mint az újvidéki Magyar Tanszék könyvtára, a Szerb Matica könyvtára, a Forum Könyvkiadó, a Vajdasági Levéltár – hogy csak néhányat említsek, ahonnan az anyagot gyűjtöm”.
Szerinte mindaz kultúra, ami körülvesz bennünket. Egy alkalommal úgy fogalmazta meg, hogy minden, ami bennünk van és minden, ami körülvesz bennünket, a művészetektől kezdve a viselkedésen, a gondolkodáson, az öltözködésen keresztül a kapcsolattartásig, a lakásban való viselkedésig és azon kívül is, egészen a kommunikációig – kultúra. De elmondása szerint kultúrája van a közlekedésnek, az evésnek és az ivásnak, a kertészkedésnek, a propagandának, a papírzsebkendő használatnak, meg a szeméttárolásnak is. „Hogy mennyire így van, többnyire persze akkor vesszük észre, és tesszük szóvá, ha a hiányát tapasztaljuk. Kultúra tehát vagy van, vagy nincs. Általában azonban, ha a kultúra szót halljuk, vagy beszélünk róla, akkor leginkább festmények, koncertek, épületek, vagy irodalmi alkotások, versek, regények, drámák jutnak eszünkbe. Alkotások és alkotók. Tehát festők, zenészek, írók – építészet, film, színház, irodalom. A kultúra kérdéssorába tartozik az is kik, és hogyan beszélnek idegen nyelveket, mennyire vagyunk lemaradva a digitális versenyfutásban, az iskolák, a közművelődési és felnőttképzési intézmények szemlélete, gondolkodása kiemelkedik-e a régi vágású közepes szintű méretekből? Hozzátehetjük, hogy a kultúra nem rombol, hanem alkot, épít, gyarapítja az anyagi és szellemi javakat, ismereteket. Önismeretre serkent, megbékélésre int, útmutatást ad, hogy el tudjunk igazodni – és élni – az ember alkotta szépségek erdejében. Ezt már többen is megállapították, s én is elfogadtam. A kultúrát folyamatosan, rendszeresen, állandóan kell fejleszteni. Foglalkozni kell vele, ha nem is adottak hozzá az anyagi feltételek. Tudnunk kell, mink van, milyen értékekkel rendelkezünk, hol vannak hiányosságok, elsőbbségi sorrendet kell felállítani a hiányok pótlására. De egyáltalán mi a kultúra? Nem elég idézni az Értelmező szótár megfelelő meghatározását. Nehéz megfogalmazni, hiszen úgy érezzük: magától értetődik. Manapság figyelembe kell venni az ’európaiságot’ is. A globalizációs folyamatban erre is kell gondolnunk előbb-utóbb. Hogyan fogunk viszonyulni az európai értékekhez, hoz-e a másság változást a magyar kultúrában? Nem egyszer hallottuk a kérdést: vajon a globalizáció korszakában vége szakad a nemzeti kultúrák érvényesülésének? Fogjuk-e becsülni sajátos nemzeti kultúránkat, tovább tudjuk-e adni azt megfelelő szinten, vagy mi magunk sem tudjuk már becsülni azokat?”, tette fel a kérdéseket a tanárnő.
Elmondása szerint arra a kérdésre, hogy kinek a feladata az értékmentés és hogyan lehet értékeket menteni, nem könnyű a válasz. „Az értelmiségé, a kulturális, közművelődési intézményeké a feladat? Felkészültek vagyunk-e rá? A gyakorlat azt mutatja, hogy a média révén a kevésbé értékes álkultúra jut el hozzánk. Erre vagyunk befogadók? A magasabb kultúra távol áll tőlünk? Szeretném hinni, hogy nem, bár a mindennapi élet mást mutat. Vajon mit szeretünk a kultúrában? Egyáltalán szeretjük-e, teszünk-e valamit az érdekében? Egy megállapítás azt mondja: a kultúrában önmagunkat szeretjük. Azt, hogy színesíti életünket, rendezi gondolatainkat, kapaszkodót ad a káoszban. Azt, hogy a hiánya elviselhetetlen lenne. És a kérdéseket sorolhatnám tovább: mit jelent az európai kultúra és a magyar nemzeti kultúra – nem elsősorban a magas kultúrában, hanem a társadalom műveltségi állapotában, magatartásában és szokásaiban, tanulási szokásaiban és teljesítményében? Mit kell megtartanunk a saját kultúránkból, amivel sajátosak, kiemelkedők és fontosak lehetünk az európai népek nagy családjában? Mit kell fejlesztenünk, mit megváltoztatni? Melyik kulturális intézmény kell, hogy felvállalja a változások áthagyományozását? A válasz nem egyszerű. Minden bizonnyal az oktatás, a közművelődés intézményeinek kell foglalkoznia a szokás- és értékrendszer kialakulásával és a nemzeti hagyományokban gyökerező identitástudat átörökítésével, de ugyanúgy az egyének feladata is. Az újra feltárt, felfedezett hagyományok átmentése gazdagítja kultúránkat, de ha búcsút mondunk neki, önként lemondunk őseink szokásairól, ének vagy táncművészetéről, akkor szegényebbek leszünk a felgyorsult, elidegenedett huszonegyedik században. Mérlegre kell hát tenni nemzeti hagyományainkat, közösségi értékeinket. A gondos számvetés erősíteni fogja önbizalmunkat”. 

A tanárnő elmondása szerint figyelembe kell venni, hogy az emberi identitás több rétegből tevődik össze. „Igaz, a ’régiók Európájának’ eszméje egyfelől ’leértékeli’ a nemzetállam és az etnikai elem szerepét egy régió identitástudatában, másfelől azonban felértékeli az adott régió minden kulturális sajátosságát, így nemzeti, történelmi, etnográfiai hagyományait is. A mi esetünkben, itt a Délvidéken szembe találjuk magunkat még egy elemmel: a kultúrák egymás mellett létével, a multikulturalizmussal – ahogyan az utóbbi időben gyakran halljuk. A toleranciával párosulva a kultúrák csiszolódását eredményezheti, interkulturális kapcsolatokat hoz létre. A kultúrák nem egységesek, színesek, tarkák, különbözők. Talán éppen ezért egészítik ki egymást, különösen akkor, ha megtaláljuk az érintkező pontokat, az átjárhatóságot köztük. Ezért kell megismerni mások kultúráját, értékeit. Megismerni és megbecsülni a másságot, de nem feladni a saját kultúránkat. Az is közismert dolog, hogy a kultúra nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és csak akkor tud fennmaradni, ha minden nemzedék válaszokat talál a saját kérdéseire. Ezért fogalmazza újra minden nemzedék a hagyományt a maga igényei szerint. Úgy is mondhatnánk, hogy az a nemzedék bizonyul életerősnek, amelyik képes és hajlandó az említett újrafogalmazásra. Az idősebbik nemzedéknek megértéssel kell viszonyulni a fiatalok kezdeményezésével szemben, de rá kell mutatni, hol nem kell és nem szabad a hagyományokat megváltoztatni, korszerűsíteni. Ma, amikor nincs értéke a kultúrának, nekünk kell megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy visszaszerezzük ezt az értéket”.
Szerinte először is a legkisebbekkel kell kezdeni foglalkozni, hogy számukra már természetes legyen kulturális hagyatékunk. „Ők csak daloljanak, táncoljanak, verseljenek, később olvassanak, írjanak, járjanak színházba, tárlatokra, hangversenyekre, stb. Mondhatnám azt is, hogy: közönséget, befogadókat kell nevelni. Akik felnőtt korukban is eljönnek, és nemcsak végigülik a rendezvényt, mert odarendelték őket, vagy mert úgy gondolják illik ott lenniük, hanem azért jönnek, mert igényük van rá, hogy valami újat lássanak, halljanak, táguljon a látókörük. Mert felkeltettük az érdeklődésüket egy téma iránt. Másik fontos dolog: összehangolni a rendezvényeket. Ne legyen egyszerre két-három érdekesnek ígérkező előadás, tárlat vagy éppen szórakoztató hangverseny. Olyankor a potenciális közönség nem tud választani, és ekkor történik meg, hogy egyikre sem megy el. Fontos még az is, mit hogyan népszerűsítünk. Hírt adni a rendezvényről időben, de nem túl korán és nem is az utolsó pillanatban. Olykor elég a plakát forgalmas helyen, ahol a várható közönség megfordul, vagy a sajtóban való közlés, mégis néha személyre szóló meghívó is szükséges”, fejezte be Csáky S. Piroska.

Erer

Csorba Zoltán – „Értékelem a multikulturális kapcsolatokat”

Csorba Zoltán 1956-ban született Becsén. Itt fejezte be 1970-ben az általános iskolát és a gimnáziumot. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészeti Karán szerzett oklevelet, majd Párizsban fejezte be az Újságírói Főiskolát. Szakmája miatt költözött el Becséről, Újvidéken, a Magyar Szó szerkesztőségében volt újságíró, szerkesztő, főszerkesztő 1991-ig. 1991 óta családjával Budapesten él. Kiköltözésekor az újságírói szakmában dolgozott, 1995 óta viszont Szerbia budapesti nagykövetségének munkatársa.
„A Dunđerski kastélynál éltem le életem első nyolc évét, hiszen akkoriban még Becse környékén is népes volt a tanyavilág, olyannyira, hogy a Dunđerski kastély mellett létező iskolába, ahol szüleim tanítottak, vagy hetven-nyolcvan gyermek járt az alsós tagozatokba. A hozzám közel álló korosztályok biztosan emlékeznek rám, hiszen különböző területeken meglehetősen aktív voltam: tagja voltam több Becsén működő zenekarnak, együttesnek, természetesen, a polgármester szavait idézve, ’a város brandjének’ számító Sygma együttesnek is. Az együttesnek zenét és zeneszövegeket is írtam a 70-es, 80-as években. Éveken át közreműködtem a Becsei Amatőr Színház társulatában, játszottam a színház zenekarában és néhány éven keresztül korrepetáltam a színészeket. Színházi területen együttműködtem Kovács Viktorral, az általa rendezett kísérleti színdarabokban is együtt dolgoztunk. Feldolgoztam és megírtam a város könnyűzenei életéről szóló monográfiát Ki énekel ott? címmel. Festői tevékenységemet egyelőre még kevésbé ismerik szülővárosomban, de bízok abban, hogy az elkövetkezőkben szervezhetek majd egy kiállítást. A felsoroltakon kívül: egy rövid ideig részese voltam Becse sportéletének is, a 70-es évek elején játszottam a város labdarúgó klubjának ifjúsági csapatában”, mondta Csorba Zoltán.
Noha már több mint három évtizede nem él Becsén, elmondása szerint mindig örömmel jön haza, mert neki a szülőváros azt jelenti, hogy hazaérkezett: „Tervezem, hogy előbb-utóbb vissza is költözzek. Meggyőződésem, hogy Becse egy ideális környezet a művészi alkotómunkához és hiszem, hogy tudásommal, jártasságommal, tapasztalataimmal hozzá tudnék tenni Becse művelődési életéhez is. A kultúra minden ágazata élénken érdekel. És nem csak ’kívülről’ érdekel, alkotok is: festek, zenélek, zenét szerzek, írok, ezen felül szervezem első regényem megjelentetését, sőt írtam két filmforgatókönyvet is, amelyek, remélem, hogy egyszer filmvászonra is kerülnek. A kulturális tevékenység, az alkotás lételemem. Úgy vélem, hogy ismerem az egyetemes és a magyar kultúrát is, és külön értékelem a multikulturális kapcsolatokat. Hiszem, hogy egy alkotó vagy érdeklődő akkor lesz igazán szellemileg gazdag, ha minél jobban megismeri és elismeri a különböző népek, nemzetek kultúráját. Ezt különösen fontosnak tartom a multietnikus közegben, mint amilyen Becse”.
Csorba elmondása szerint sajnos ahhoz ritkán jár Becsén, hogy véleményt tudjon mondani az itt zajló kulturális életről. „Ez egy olyan terület, ahol az ember – sem mint alkotó, sem mint közönség – soha sem lehet teljesen elégedett, állandóan többet és jobbat igényel és kell, hogy igényeljen”, mondta végezetül Csorba Zoltán.

Erer

A melléklet megjelenését a Szerb Köztársaság Művelődési Minisztériuma tette lehetővé