Sötét valóságunkról – ríva s vigadva

A valóságunkról, sötét valóságunkról szól a De ki viszi haza a biciklit? monodráma. A nagyszájú falusi asszony (Krizsán Szilvia – aki egyben a rendező is) „svejkesen”, „hofigézásan”, avagy „sztendáposan”, hol harsány röhögést vált ki, hol vájt fülűeket késztet keserédes mosolyra (csakúgy, mint a minimalista, de igencsak élethű díszlet is), majd fokozatosan adagolja ugyanazt a valóságot, amit addig is, de egyre komorabban szakadnak fel belőle a mondatok.

És nagyon sokan ráismerhetünk saját életünkre, félelmeinkre, (közel)múltunkra Szerbhorváth György szövegében, amelyet még erőteljesebbé tesznek a haláltáncot járó filmbetétek.
Rólunk szól, vajdaságiakról, vajdasági magyarokról ez a monodráma. A létbizonytalanságunkról, a munkanélküliségünkről, a párturalomról, az esendő egyszerű emberek kilátástalanságáról, arról, hogy múltunk még volt is, de a jelennel baj van, hát még a jövővel…
A buszmegállóban várakozó asszonyka által elmondott esetek valósak, olyannyira, hogy szinte mindegyikre tudnék konkrét nevekkel példálózgatni. Elég csak emberek között mozogni, kis- és nagyvárosokban, falvakban, tanyavilágban és máris összegyűlik egy pónibicikli csomagtartójára való keserédes történet. Nem sztereotípiákról beszél a nagyvárosba takarítani igyekvő asszonyka, de az általa említett esetek szinte szabálynak számítanak. Erről, azaz a sáros, mocsaras életünkről beszélnek a rádióműsorba betelefonálók, van, aki ilyen gondolatokkal kél és fekszik.
Fekszik, hisz nem mondanám, hogy nyugovóra hajtja a fejét. Mert nem hiszem, hogy sokaknak nyugodt az álma ebben a mi eltünedező hazácskánkban.
Krizsán és Szerbhorvát asszonykája is mintha azt sugallná, amit a rádióműsorba betelefonálók Szabadkától Újvidékig és Hódságtól Ürményházáig: itt jövő nincs, jelen se nagyon, aki elment, annak nincs mire visszajönnie. És feldobhat a műsor házigazdája bármilyen témát, mindig ugyanoda lyukadunk ki az arc nélküli panaszokban, vallomásokban: „Elment, hát mit csináljon itt?”.
És álldogál a buszmegállóban az asszonyka, biciklije odaláncolva az oszlophoz… Többre is vihette volna, ábrándozóan szól az antemarkovići ezer márkás korszakról és végül siratja falvainkat, a férfiakat, akik belehalnak a tehetetlenségbe, siratja az utcai gyerekzsivajt, amely ma már nincs… Végül a busz sem áll meg, de ő erőt vesz magán és (mégis) mosolyogva hazaindul. Mert otthona tán van még, mihaszna férje, aki szuszog és krahácsol, és fia, aki pingponglabdaként keresi a helyét a világban.

Haza, meg otthon. Sokaknak már csupán óhaza… Elfogyunk mi lassan e hazánkból…
Nem kenyerem a színház, nem is értek hozzá, szeretem csupán. A megszokottal ellentétben azért nem írtam ezúttal (sem) a „nagypolitikáról”, és ezért merészelek kilépni a „szerepemből”, mert valójában a politika, a politikák, a politizálások következményeit láttam, hallottam visszaköszönni a színpadról. Mert fontos a politika, a csatározások, a hatalom, a pénzek és a média elosztása – de csak azért fontos, mert mindennek az egyszerű emberek isszák meg a levét, vagy – álljunk hozzá mosolyogva – talán nekik is lehetne belőle valami hasznuk.
Hiszen majdnem minden politika, de arra a kevés kivételre is rálehel a politika, annak következményei arra a kevés kivételre is hatnak. Mint ahogy minden politika sikere végül is nem azon múlik, hogy mit sikerült a „politikumnak” (akármit is jelentsen ez a divatszó…) megkaparintania és bekebeleznie, maga alá vonnia, hanem azon, hogy mik a következményei, esetleg az eredményei.

M.A. (átvett cikk a Vajdaság Máról)