trg_fontane
…a pártkatonák a nyakunkba ültek – az óvodáktól az egyetemig, az állami szervektől a privatizált vállalatokig, olyannyira, hogy ma munkahelyekről, pénzekről, tisztségekről – vagyis az egyszerű emberek egzisztenciájáról döntenek a pártok
Nem ezt akartam. Szerintem vagyunk így manapság néhányan. Manapság, amikor közeledik „Október Ötödike” tizedik évfordulója.
Azt sejtettem, sőt, meglehetősen biztos voltam benne, hogy 2000. szeptember 24-én a „kisebb rossz” előtti sorszámot karikáztam be. Emlékszem rá: álltunk a főtéren Újvidéken és hallgattuk a születőben levő Apolló TV (ma Újvidéki Városi TV) nyilvános szóbeli híradásait, és az egyik hír úgy szólt, hogy ő, a kisebb rossz (nem volt nehéz akkor kisebb rossznak minősülni) vállalná a második fordulós megmérettetést. Lefordítva: nem tartja fontosnak, hogy történt-e szavazatlopás, és – ami még fontosabb – nem akarja megdönteni a rendszert.
Végül mégis kivonultak százezrek Belgrádban, életünk (legfőbb) tönkretevője beismerte a vereséget. Egy jó ideig nem volt áram, fáztunk is sokat, de örültünk, mert „ennél már csak jobb lehet”.
Durván fogalmazva: leváltottunk egy garnitúrát, de a nacionalizmus ideológiáját nem, az hamarosan felépült és megújult erővel hatott át mindent: a médiától az oktatásig – a szerb ortodox egyházzal karöltve. Ilyen értelemben 2000. október 5. után restitúció történt. Na, nem a vagyon-visszaszármaztatás, dehogy, hanem a második világháború előtti kleronacionalista domináció visszaállítása.
Leváltottunk egy garnitúrát, sőt az egypártrendszert is, de mit kaptunk helyette? Több egypártrendszert.
Már akkor, nem egészen tíz éve, megkezdődtek az „átigazolások”. Pártokat váltogattak az örökös funkcik és ilyen-olyan káderek. Káder nem vész el, csak átalakul! Majd a pártkatonák a nyakunkba ültek – az óvodáktól az egyetemig, az állami szervektől a privatizált vállalatokig, olyannyira, hogy ma munkahelyekről, pénzekről, tisztségekről – vagyis az egyszerű emberek egzisztenciájáról döntenek a pártok. Amelyek, nem mellékesen, ideológia és meggyőződés nélküli érdekszövetségek (tisztelet a kivételnek, amely ritka, mint a fehér holló…). A kampányok, a közlemények a nép butítására és a szavazatok halászására irányulnak. A szavazó azért van, hogy hatalomra juttassa, vagy hatalmon megtartsa a politikusi kasztot.
Pénzügyileg persze jobban él a többség, mint a megainfláció alatt, áru is van, nem üresek a polcok. De nagy a szegénység, nyomasztó a munkanélküliség, tragikusan sok a bezárt gyár. Betett nekünk a rablóprivatizáció!
Tíz év alatt a háborús nyerészkedők és a kilencvenes években tollasodni kezdő rezsim-üzletemberek még gazdagabbak lettek.
A médiát ma pártok és mágnások ellenőrzik. Sokakról derült ki, hogy azért voltak „ellenzéki újságírók” a kilencvenes években, mert nem az „övéik” voltak hatalmon. Hiszen, amint hatalomra kerültek az „övéik”, vígan énekelni kezdték a „pártközpontban” szerzett énekeket. Vagyis, 2000 után kiderült, hogy a kilencvenes években kevés volt az igazi újságíró, kevesebb, mint gondoltam. Mikrofontartók, politikusokat dicsőítők uralják a médiát – egyesek nem is tartják összeegyeztethetetlennek, hogy pártkönyvecskéjüket lobogtatják és közben újságíróként mutatkoznak be… Vagyis, kevés az újságíró, de annál több a társadalmi-politikai munkás. Kevés, nagyon kevés, az újság, a rádió, a tévé, a hírportál, de annál több a bilten, a pártlap, a párttévé, a pártrádió.
A kisebbségi nemzeti pártok pozitív megkülönböztetésben részesülnek, hatalmon vannak minden szinten (van, amelyik már tíz éve), vannak nemzeti tanácsok (nagy hatáskörrel)… A kisebbségek viszont fogyatkoznak. A „szórványban” nem nyílnak meg magyar óvodák, megszűnnek az iskolákban a magyar tagozatok. Továbbra is külföldre mennek diákjaink, ahonnan nem sokan jönnek vissza. Azok pedig, akiknek elegük lett a hontalanságból, nem tudnak hazatérni, hisz munka általában nincs számukra – kivéve, ha megvan a „kapcsolat”, ha valaki már szólt érdekükben a „megfelelő helyen”. És itt bezárul a kör.
A klienturális alapon működő társadalom a korrupció és a kontraszelekció természetes közege. Márpedig ez a társadalom ilyen. Valójában osztálytársadalom: az egyik osztály a politikai osztály, ideértve a „főnökök” talpnyalóit is, akiknek jut a pénzből, a hatalomból, a mások fölötti uralomból. Persze, meg is kell ezt szolgálniuk… A másik osztályt pedig az egyszerű emberek képezik: ők azok, akik szavaznak, mert valaki azt mondta nekik, hogy úgy kell, meg arra kell. Ők a politikának nem alkotói, csak szenvedői. Ők azok, akik minden választások után azt gondolják, hogy „hátha nekünk is jobb lesz egy kicsit…”.
És így tíz év után, döntse el mindenki önmagának: jobb-e?
Én, a magam nevében azt mondom, nem ezért ordítottam a Slobo-képekkel felfegyverkezett joghurtosokra 1988. október 5-én, nem ezért tüntettem 1991 márciusában, nem ezért sétáltam 1996/97 telén, nem ezért tüntettem 1999 nyarán, majd 2000 kora őszén. Nem, nem érzem magamat átvertnek, hiszen nem „értük” tettem mindezt, hanem magamért és egy jobb társadalomért. Hogy nem sikerült? Az élet küzdelem!
Márton Attila
