trg_fontane
Egy hosszú nap után fáradtan rogytam le a kanapéra. Ránéztem az órára, mindjárt 11. Annyira fáradt voltam, hogy elaludni sem tudtam, inkább felkapcsoltam a laptopom egy kis relax zene reményében. Masego szaxofonozását a Facebook üzenetek hangja szakította félbe. 3. napja vagyok telefon nélkül, inkább „élőben” szocializálódtam már napok óta.
Kinyitottam a messengert abban a tudatban, hogy biztosan a belga szobatársam írt megint, hogy mennyire hiányzom neki. Egy hete költözött haza, egy hónapig laktunk együtt a Fekete-tenger partján, abban a reményben, hogy most biztosan megtanulunk törökül. Hát majdnem így lett. A tanárok legalábbis mindent megtettek.
Nem ő volt. A Becsei Mozaiktól érkezett a felkérés. Elolvastam az üzenetet, és elnyomtam egy mosolyt. Hol kezdjem? Honnan indultam, hol tartok most és merre tovább? Nem, nem. Inkább a mosttal kezdem. Az utazás megtanított a jelenben élni. Egy kis ihletért (és friss levegőért) az ablakhoz mentem. Zöldalmás vízipipa illata keveredik olcsó török férfi parfüm bukéjával és egy kis kebab aromával. Lenéztem a második emeletről az alattam hömpölygő embertömegre. Még pár nap és Kurban Bayram, a(z egyik) legnagyobb iszlám ünnep.
Ha superlativusban írnék Isztambulról, az is kevés lenne. Egy világváros, metropolisz, ami sosem alszik. Hasonlóan, mint én. Hogyan lehet a nevezetességeket, a vendégszeretetet, a hagyományokat és a gasztronómiát néhány blogban összefoglalni? Megpróbálom a lehetetlent, egy életérzésen át bemutatni Isztambult, Törökországot és a törököket.
A hivatalos adatok szerint 15 millióan élnek itt. Ma beszélgettem a sarki zöldségessel, neki valahogy jobban hiszek, mint a kormány statisztikájának. Szerinte 22 millióan vagyunk csúcsforgalomban Isztambulban, ugyanis sokan nincsenek regisztrálva, sokan a környező településekről utaznak be napi szinten dolgozni, sok a szír és egyéb menekült, valamint itt vannak a turisták. Teljesen be lehet olvadni ebben a kavalkádban, annyira, hogy ha nem vigyáz az ember, elnyeli a város.
Sultanahmetben, az óvárosban lakom már több hónapja. Megszokta a fülem a turisták orosz akcentusos kérdéseit, a szemem a németek zokni-szandál kombinációját és az ízlelőbimbóim a çiğ köfte erősen fűszeres ízét. Az utóbbit manapság csak zöldségekből és fűszerekből készítik, míg a régmúltban nyers húst is adtak hozzá, egészen addig, amíg többen meg nem betegedtek tőle. Lám, a törökök is tanultak a múltból. Mivel a régi szokások nehezen halnak ki, Délkelet- Törökország egyes városaiban még ma is nagy előszeretettel nyers húsból készítik (főleg Şanlıurfa és Adıyaman területén).
A macskaköves úttal szemben, a ház falán ott van egy stilizált, 40 év körüli férfi. Rögtön az elején le szeretnék tisztázni valamit Isztambullal kapcsolatban: Mustafa Kemal Atatürk kultuszát. Nem beszélhetünk úgy a török kultúráról, hogy ne említsem meg a legnagyobb török államférfit.
Mivel állandóan párhuzamot keresek akaratlanul is a saját és más kultúrák között, ezért talán leginkább Titóhoz hasonlítanám.
Azzal a különbséggel, hogy Atatürk kultusza kicsit sem kopott meg 1938-ban bekövetkezett halálakor.
Egy beszámoló nem elég arra, hogy érdemeit méltassuk, csak néhány a sok közül: katona, államfő, a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. Nagy reformokat vezetett be a politikában, az oktatásban és a vallásban. Vezetéknevét a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta, jelentése: a törökök atyja. Egy naptári évben több Atatürkhöz köthető állami ünnep van.
Párhuzamosan Atatürk nevével, az isztambuli graffitikon még egy dolog ismétlődik újra és újra: Ne mutlu Türküm diyene (Boldog az, aki magát töröknek mondhatja – ezt a mondatot Atatürk használta az egyik beszédében). Óriási szobrai mindenhol megtalálhatóak, és most jön az, amitől én is hanyatt estem: az összes bankjegyről és pénzérméről ő néz vissza. Azon felül, hogy repülőtér, híd, stadion, utcák, terek, iskolák viselik a nevét, sok török barátom Facebook profilképe ő (így messengeren sosem tudom melyik Atatürk írt), a nagyobb rajongók pedig a az alkarjukra az ő aláírását tetoválják. Ez aztán a márkahűség.
Isztambult nem lehet kiismerni, megszokni vagy elfelejteni: a tömegközlekedés útvesztői, a turisták hordája és a kereskedők rámenőssége mind-mind rányomja a pecsétjét minden ott töltött pillanatra, ami aztán elraktározódik a tudatunkban. Nincs szükségem fényképalbumra, az érzések több dimenziósak, minden pillanatnak van illata, hangja, tapintása, ami beágyazza magát bárhová megyek a jövőben. Isztambulban ott maradt egy darabka belőlem, és cserében én is viszek magammal egy szelet Isztambult mindenhova.
Itthon vagyok ismét. Hazaértem, most Isztambul az otthonom. Tudom, hogy jól megleszünk mi ketten.
Ződi Anna
