trg_fontane
A Napló Kör Szabadkán szerepelt először a nyilvánosság előtt, június 25-én, a Bódis cukrászdában. A Vajdaság Ma tudósítójának (lasko a cikk aláírása) írását olvasva olyan érzése támad az embernek, mintha visszacseppent volna egyetemi éveinek kellős közepébe, a szabadságba, a szabadelvűségbe, a korlátok nélküliségbe, a Nagy Testvér utasításai elutasításának idejébe. Nagyon jó, hogy létezik a Napló Kör.
Részleteket közlünk a Vajdaság Mán megjelent tudósításból: „A szabadkai Bódis cukrászdában tartotta meg tegnap este első nyilvános fellépését az áprilisban Napló Kör néven alakult értelmiségi asztaltársaság. A napokban két új női taggal (Szerencsés Zsuzsanna és Radics Viktória) bővülő csoportosulás három hónappal ezelőtti indulásakor azt a célt tűzte ki, hogy az egykori Napló hetilap szellemiségével összhangban véleményt nyilvánítson jelentős közéleti kérdéseinkről. Az eredetileg meghirdetett programpontok közül, Balázs Attila felolvasása elmaradt, a többiek szövegeit viszont meghallgathatta a cukrászda emeleti részének ülőhelyeit teljesen megtöltő közönség, melynek soraiban irodalmárokon, újságírókon kívül, aktuális MNT-tagok, mint Káich Katalin és Kovács Frigyes, a VMDK elnöke Csonka Áron, sőt Kasza József, a VMSZ korábbi elnöke is helyet foglalt. A Bódis Gábor által vezetett műsor Tolnai Ottó Kossuth-díjas író felolvasásával kezdődött…“
„Pressburger Csaba, a Magyar Szó egy évvel ezelőtt leváltott főszerkesztője, bevezetőjében elmondta, Tolnai Ottó tanácsára úgy döntött, megírja, hogyan élte meg leváltását, illetve közzé teszi azokat a részleteket is, amit ezidáig rajta kívül csak kevesen ismerhettek. Mindezt saját blogján (pressburger.blog.hu) fogja a jövőben több részletben közölni. A Whatever címmel futó első fejezet hamarosan felkerül erre az oldalra, melyet a helyszínen lévők a szerző tolmácsolásában hallhattak. Ebben felidézte, hogy leváltásának négy napba sűrített története azzal kezdődött, hogy Józsa László, a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének elnöke félrehívta őt és négyszemközt azt mondta, az egész leváltási folyamattól megkímélheti magát, ha önként akceptálja azt a tényt, hogy már nem élvezi az alapító Magyar Nemzeti Tanács bizalmát. Miután Pressburger ezt megtagadta, szavai szerint a következő történt: ’Fölálltunk az asztaltól, és elindultunk a negyedik emeleti tanácsterem felé. Én mentem elöl, mint egy halálraítélt, akit kísérnek, és akinek a kivégzését már jó előre kitervelték a pártszékházban. Főszerkesztői kinevezésem óta ekkor éreztem magam először igazán szabadnak. Végre nem kellett azon törnöm a fejem, hogy hol a határ vállalható és vállalhatatlan kompromisszum között, hogyan egyeztethető össze az újságírói etika és a főszerkesztői pragmatizmus, mit nyerek, illetve veszítek, ha diplomatikusan viselkedek, és mit akkor, ha elragadnak az indulataim.’ Közben, azon gondolkodott, hogy mit jelentett volna, ha ’akceptálni tudja’ a helyzetet: ’Önként lemondok, mint Barát Tóth Lívia az MNT tájékoztatási megbízottjának posztjáról, és utána bölcsen hallgatok az okokról, elzárkózom a sajtó kérdései elől?… És ha, tegyük föl, lemondok: vajon mit kaptam volna cserébe? … Esetleg Józsa föl is kínált volna valamit, amiről megbízói úgy gondolták, hogy kielégítő lehet számomra a hallgatásért cserébe? Sose derül ki.’
Az önmaga által feltett kérdésre, hogy kik álltak a leváltás hátterében ’A VMSZ informális vezető körei’-t nevezve meg. Az okok után kutatva viszont összetettebb választ fogalmazott meg: ’…egy biztos, legkevésbé a szakmai hibák játszottak ebben szerepet, viszont volt itt vélt pártérdek, elvi-ideológiai szembenállás, de egy jó adag személyes sértettség is.’“
Pressburgert követően Gerold László kritikus Párbeszéd nélkül című szövegének felolvasása következett, melyben megállapította, hogy leginkább a párbeszéd hiányzik a Magyar Nemzeti Tanács, és a VMSZ részéről. Ezt legfeljebb mímelik, ’ahogy azt a közelmúltban a kulturális stratégia körül levezényelt szégyenletes ’közvita’ is tanúsította.’ Mindezt azért tehetik meg Gerold szerint, mert az egyre nagyobb létbizonytalanságban nagyon sokan függnek tőlük, ezért az intézmények vezetői és alkalmazottai okosabbnak látják, ha lapítanak, mert kérdezni veszélyes. Másrészt a sajtó, ahol párbeszédet lehetne folytatni és kérdéseket lehetne megfogalmazni – némi kivétellel – épp azoknak a kezében van, akiknek ezek a kérdések szólnának. ’Ehelyett a sajtó az olvasóit heti, sőt napi folytatásokban közölt, minden önkritikát nélkülöző, sok-sok fotóval illusztrált öncélú, tömjénező VMSZ-MNT szappanoperával eteti’ – fogalmazott Gerold. ’Ebből adódóan kisebbségi világunkban jószerével csak egy nyilvánosság van, az, amit a politikai hatalom teremtett.’ Arról a nyilvánosságról viszont, amely másként gondolkodik, és kellemetlen kérdéseket tesz fel, a hatalom nem vesz tudomást, sőt ’klientúrája által megpróbálja lejáratni, ahelyett, hogy érdemi párbeszédbe kezdene’ – hallhattuk Geroldtól“, áll többek között a cikkben.
Az est során „szerepelt“ még Végel László és Németh Árpád is.
A többiekhez hasonlóan Végel is a VMSZ-t bírálta.
Elgondolkodtató, nem? Mármint azoknak kellene elgondolkodniuk, akik ellen irányultak a kritikák.
Összeállította: F.D.K.
